A világ leghosszabb cikke 41.

(Mute, 1992) 9 szám 41 perc

A ’90-es évek elejei korszak két meghatározó Nick Cave albuma, akkori életünk legfajsúlyosabb filmzenéje, a The Good Son és a Henry’s Dream volt. Végül azért ez utóbbit választottam most, mert a Henry’s Dream turnéját volt szerencsénk Prágában látni, az az út pedig olyan volt, hogy arról Gothár Péternek kellett volna filmet rendeznie. Plusz még egy-két személyes okból.

Még nem vagyok biztos benne, hogy ez meg fog jelenni, de azért leírom. Reggel 3 óra 40 van, tehát már nincs messze a hajnal. Némileg beboroztam ezen a kora novemberi estén, ami pont arra jó, hogy az ember beborozzon, és jelentős alkotásokat hallgasson. Ha már Nick Cave cikket írok, nem életidegen, ha elárulom, ma este a nemrégiben elhunyt nagymamám lakásán voltam, ami – akinek már volt benne része, tudja – az egyik legfelfoghatatlanabb, legüresebb és legreménytelenebb élmény a világon. Egy ember, ráadásul nagymama, aki egész életünkben része volt életünknek, soha többé nem lesz jelen a saját lakásában. Nem kapcsolja fel a villanyt az előszobában, nem kérdezi, „te vagy az, kisunokám?”, nem húzza félre a függönyt a bejárati ajtón, nem fordítja el a kulcsot a zárban, nem nyitja az ajtót, nem ölel át, és nem kérdezi meg egyből: „Ettél? Éhes vagy?”

Ehelyett hideg, mozdulatlan üresség fogad. Tárgyak, amik mind, mindig is  hozzá tartoztak, hosszú évtizedeken át. Bútorok, amiken egy fél emberelöltőn át ültél, feküdtél, aludtál, ettél. És minden ugyanúgy van, mintha ő ott lenne, de mégsincs ott. Minden élettelen. Kegyetlenül élettelen. Nem voltam soha az északi sarkon januárban, de az lehet ilyen. Hideg és mozdulatlan. Érthetetlen, elkönyvelhetetlen, elfogadhatatlan. Csak beletörődni lehet, azt is csak idővel. Pontosan így voltam azzal is, amikor édesanyám, a nagymamám lánya halt meg huszonhat évvel ezelőtt. Persze az még ennél elfogadhatatlanabb volt. És feldolgozhatatlanabb. A családom, a barátaim, és barátaim családja mellett a zene volt a menedékem. Főképp a Red Hot Chili Peppers, Henry Rollins, Iggy Pop, Tom Waits és Nick Cave. Az összes olyan előadó, aki az életet mélyebb és magasabb összefüggéseiben éli és tálalja, megjárta már a hadak útját vagy még mindig járja, és azért, hogy ezt túlélje, alkot, és alkotását megosztja velünk. Mi pedig, akik a saját hadaink útjait járjuk, azonosulunk velük, sorsközösséget érzünk velünk, elmerülünk a világukban, inspirálódunk általuk, vigaszt lelünk és feloldódunk bennük és zenéjükben. Ha van megváltás, ez az.

Anyukám halála után kezdtem el intenzíven Nick Cave-et hallgatni. Idővel felismertem, hogy úgy működöm, hogy akarva, akaratlan, kedvenc zenészeim, főként Nick Cave által, leszállok a pokolba, a hátamon fekve rohangálok, fekszem a földön egy darabig, majd amikor elég volt, szép lassan megpróbálok felállni, és folytatni az életem. Ha nagyobb trauma ért életemben, Nick Cave valahogy mindig előkerült. Nem tudatosan. Nem úgy volt, hogy „oké, most szar az élet, hallgassunk Nick Cave-et”, hanem ösztönösen, tudat alatt, véletlenül, zsigerből.

Pont, mint ma. Órák teltek el azóta, hogy hazaértem a nagymamám lakásából, aztán egyszer csak a YouTube-on kikötöttem a Straight to You című számnál. Aztán kedvem támadt meghallgatni a Henry’s Dreamet, amin ez a szám van, és amit fogalmam sincs, mikor hallgattam meg egyben utoljára. De az elmúlt tíz évben valószínűleg nem.

Az élet amúgy szép, még akkor is, ha per pillanat Nick Cave-et arra használom, amire korábban általában: hogy fájjon, hogy duplán érezzem a fájdalmat, hogy megindítson, hogy eksztázisba kergessen, hogy ne tudjak magamról, miközben tökre magamnál vagyok. Nick Cave egy katalizátor. Egy szónok. Egy prédikátor. Egy lelkipásztor. És azt hiszem, ez a Henry’s Dreamen bukott ki először leginkább. Addig is voltak már jelek rá: a Biblia, a halál, az élet, az angyalok, a bűn és bűnhődés korábban is téma volt, de valahogy a Henry’s Dream ünnepélyes, szellős, a korábbiaktól jelentősen eltérő akusztikus, de akusztikusságában is félelmetesen dinamikus és sodró lendületű, feltételezhetően katolikus hitre épülő, eksztatikus, mindent átható jelenlétében sűrűsödött össze valami olyan energia, ami egyszerre rántotta mélybe és egyszerre váltotta meg az embert.

A Henry’s Dream furcsa, fékezhetetlen energiája egyszerre taszított a mélybe és egyszerre rántott fel a lehető leginspiráltabb állapotba. Ahogy azt teszi ebben a pillanatban is. Nem tudom, mi Nick Cave titka, és per pillanat nem is akarom megfejteni. Lehet, hogy nincs is, „csak” éli az életét, és amint lehetséges, ereszti át magán, amit megélt.

1992 áprilisi megjelenése után a lemez fogadtatása a kritikusok részéről nagyrészt pozitív volt. A legtöbben olyan nyakatekert mondatokat igyekeztek írni róla, mint én is most itt. Nyilván, tudat alatt mindenki szeretett volna felnőni a lemez egyedi, világszerte egyedi szellemiségéhez, zeneiségéhez, hangvételéhez, mondanivalójához. Egy-két szerencsétlen marha volt csak, aki fanyalgott, de hát, tévedni emberi dolog. Annak ellenére, hogy maga Nick Cave nem volt megelégedve a hangzással (bár tudnám, miért?), a Henry’s Dream a Nick Cave & the Bad Seeds életműben is egy egyedülálló, a mai napig, egészen 2015. november 5., hajnali háromnegyed ötig egy brutálisan lehengerlő, felvillanyozó és felkavaró album, ami – jó esetben – olyan reakcióra készteti az embert, hogy simán egy Nick Cave koncerten érzi magát. (Amúgy a producer, David Briggs célja pont ez volt. Ő törekedett arra, hogy a lemez hangzása olyan legyen, mintha a zenekar élőben játszana a stúdióban, és ezt tökéletesen sikerült is megvalósítani.) Márpedig Nick Cave koncerten lenni az egyik legjobb dolog a Földön.

A Henry’s Dream turnéja – Cave honlapjának tanulsága szerint, mert én valamiért ’91-re tettem – 1992. szeptember 6-án ért Prágába. Ha keresztre feszítenek se tudom megmondani, honnan tudtuk 1992-ben, hogy a Bad Seeds szeptemberben Prágában fog fellépni, de még az is elképzelhető, hogy Sanyitól hallottuk a Wave-ben, aki valamiféle furcsa rock n’ roll kém volt egész életében. Mindegy, valahonnan tudtuk, hogy koncert lesz, és kb. heten vagy kilencen vagy tizenegyen elindultunk egy kisbuszban Prágába. Azt nem részletezném, hogy milyen körülmények között és állapotban érkeztünk meg Prágába, mert utólag is letartóztatnának, de úgy nagyjából négy-öt óra körül értünk oda. Ha jól emlékszem, viszonylag hamar megtaláltuk a helyszínt, a Lucernát, pedig egyikünk sem járt még ott korábban soha. Akkoriban ez így ment. Ha valahová nagyon oda kellett találni, odataláltunk GPS és Google Maps nélkül is. Ösztönből. Bementünk a – mint később kiderült – volt színházterem árkádos bejárata alatt lévő pénztárhoz, és kértünk hét vagy kilenc vagy tizenegy jegyet. Mondták, hogy nincs, mert minden jegy elkelt, de várjunk, mert valószínűleg hoznak még 30-40 jegyet azokból a (lemez)boltokból, ahol még maradt egy pár. Órákon át tartottuk a frontot a pénztár előtt. Felváltva mentünk hugyozni és inni, de négyen öten mindig tömeget képeztünk az ablak előtt, azért, hogy ha meghozzák a jegyeket, le ne rohanhasson minket hátulról az egyre nagyobb embermassza. Egy jó ideje sorban álltunk már, amikor megérkezett egy busz, és leszállt róla néhány rock marslakó. Ha jól emlékszem én voltam az, akinek sikerült megörökíteni, amint Nick Cave és Blixa egymás mögött lép be a csarnok előterébe, bár erről nyilván megoszlik a résztvevők véleménye. Mindenesetre óriási – mit óriási?!, kurvára hihetetlen – élmény volt testközelből látni őket, akiket addig maximum egy-két minimál fotón láthattunk magazinokban, vagy még inkább csak lemezborítókon. Rögtön feltűnt például, hogy Cave mennyire magas, ami addig sosem látszott. Aztán nagy nehezen megjöttek a jegyek, és némi hadakozás után bementünk. Egy négy-öt-hat emeletes, jellemzően piros, klasszikus, kiszuperált színházterem volt a Lucerna, és annak ellenére, hogy előtte sosem voltunk Nick Cave koncerten, mindannyian úgy éreztük: ez a lehető legideálisabb helyszín egy Bad Seeds előadásra.

Ha nem is iszonyatos, de a kornak megfelelő borzalmas tömeg fogadott minket odabent, de ennek ellenére, a brigád kemény magja már a koncert elején kábé a harmadik sorban találkozott. Olyan közel álltunk Cave-ékhez, hogy kezdetleges turista fényképezőgépünkkel is sikerült őt és Blixát egymás mellett, egészen élesen lefotózni (ha jól rémlik, a Weeping Song alatt). Cave és Blixa közös képe onnantól kábé 15 évig állt a polcomon. (Most hol lehet?!)

A koncert olyan volt, mintha a Sátán a rock n’ roll mennyben tartott volna előadást arról, hogyan kell lebonyolítani az egykori keleti blokkban egy tömeges szeánszot. Tényleg, nem túlzás, amikor Cave kiállt a színpad szélére, és piros fénnyel hátulról megvilágítva, fekete öltönyében jelentőségteljesen kinyújtotta mutató ujjában végződő karját, és éneklés közben rámutatott egyik-másik emberre, azt éreztük, hogy neki annyi: megnyílik alatta a föld, és reggel már a pokolban ébred. Én ott álltam (őrjöngtem) a második-harmadik sorban, és igyekeztem elkerülni, hogy rám mutasson, mert tudtam: akkor elkárhozom. De most tényleg, újságírói túlzásokat, költői képeket félretéve, Cave-nek annyira intenzív jelenléte volt, hogy az egész nem koncertélmény volt, hanem inkább valami okkult szeánsz-féleség.

Bár bizonyos képek, jelenetek, részletek, örökre belém égtek, a pontos setlistre nyilván nem emlékszem, de értelemszerűen addigi nagylemezeik legerősebb számait játszották. Főleg a Henry’s Dream, a Good Son, a Tender Prey és a Firstborn is Dead dalait, ami azért volt jó, mert akármelyikről játszottak is, mindig valamiféle köztes világban jártunk. Mondjuk a Styx folyón le-föl, mint nem sokkal később Bécsben egy Tricky koncerten. (Valószínűleg van valahol a Földön egy titkos inspirációs forrás, ahonnan csak a legeslegbeavatottabbak meríthetnek: Nick Cave, Tricky, Tom Waits.) De az például örökre megmarad, hogy Ákos testvérem az Úrban két szám közt azt üvölti: „Tupelo”, majd az apokaliptikus mennydörgés után megszólal a Tupelo.  Meg az, hogy a koncert végén a közönség úgy követeli vissza a zenekart: „Nick Cave dotoho”, amiből évtizedes szállóige született hét, kilenc vagy tizenegyünk közt.

És az az érdekes, hogy most, hogy kb. negyedszer hallgatom meg a Henry’s Dreamet egymás után (épp a Jack the Ripper szól megint, amit tutira játszottak Prágában; csak úgy törnek föl a tudatalattimból az emlékek), az egész koncert kezd egyre jobban megelevenedni, és látom a színházat, a zenekart, a tömeget, a piros fényeket, a jegyszedő nénit és Cave-et, magából teljesen kivetkőzve. De csak azért, mert a Henry’s Dream pont ilyen: ha egyszer rendesen, mélyen elraktározza az ember, bármikor felszínre tud törni, mint egy vulkán.

Jótállás: 

Örök garancia: az egész album

https://www.youtube.com/watch?v=CYbOHXMtelU