A világ leghosszabb cikke 43.

(Downtown Recordings, 2008) 14 szám 47 perc

Nem kívánom az eseményeket elemezgetni, nem ez a megfelelő fórum rá, ez a sorozat nem ezért indult, és nem is tisztem, csak röviden szeretnék felháborodásomnak hangot adni: az nem bűn, ha valaki nem ért valamihez, de ha felkészületlen, szenzációhajhász és dezinformál, az már káros. Az azóta napvilágra került információk alapján a Bataclan klubot azért támadták meg, mert a tulajdonosa zsidó, és állítólag már többször megfenyegették, valamint azért, hogy „megbüntessék a bálványimádó nyugatiakat”. Ez utóbbi „érv” alapján bármelyik koncertre bemehettek volna, például a U2-éra, vagy a Deftoneséra, akik épp másnap léptek volna föl a klubban. Nem tartom valószínűnek, hogy azért hangolták a merényleteket november 13-ára, mert aznap Párizsban fellépett egy széles körben nem is ismert zenekar, amelynek a „death metal” szóösszetétel szerepel a nevében, de ha mégis kapóra jött nekik ez a gusztustalan asszociáció, akkor sem a zenekar tehet róla. Főként, hogy semmi közük sem a death metalhoz, sem a bálványimádáshoz. Egy dolog van, amiért utólag elképzelhető, hogy a fent említett okok mellett mégiscsak szándékosan az EODM ellen irányult a támadás, de nem tartom valószínűnek, hogy az elkövetők ennyire jártasak lennének a popkultúra történéseiben. Az EODM a nyáron Izraelben lépett fel. Az épp soros konfliktus hatására Roger Waters, a Pink Floyd egyik alapítója levélben arra szólította fel a zenekart, hogy bojkottálja a fellépést Izraelben. Erre a Tel Aviv-i koncerten Jesse Hughes azt mondta: „Soha nem bojkottálnék egy ilyen helyet.” Majd hozzátette: „Ne pazarold az időd arra, hogy azon rágódsz, mit gondol rólad egy seggfej.”

Mindettől eltekintve, az Eagles of Death Metal egy szórakozásból és szórakoztató céllal létrejött ROCK N’ ROLL zenekar. Már a nevük is vicc: az énekes Jesse Hughes mellett a másik alapító tag, (a Queens of the Stone Age frontembere) Josh Homme találta ki, amikor egy haverjuk épp death metalból tartott neki kiselőadást, és mutatott neki egy lengyel zenekart, akiknek zenéjére Homme azt találta mondani: „ez olyan, mint a death metal Eagles-e”. Aztán – mert ők már csak ilyen vicces figurák – elmerengtek azon, milyen zene lenne az, ha a death metalt összekevernék az Eagles-zel, és ezt a marhaságot felfejtve álltak neki a zenélésnek. A végeredmény kimondottan és vállaltan komolytalan, szórakoztató, slágeres, garázs/desert/tökös buli rock lett csajoknak fiúzáshoz, fiúknak csajozáshoz. Na most, ennyi erővel megtámadhatták volna egy Fenyő Miklós koncert közönségét is. Mindenképpen morbid a párhuzam, de ahhoz, hogy érthető legyen a dolog, szükségesnek éreztem megvonni. Az, hogy az Eagles of Death Metal-t illusztrálandó, a jól felkészült szerkesztő egy Queens of the Stone Age számot vágott be a műsorba viszont már valóban nem volt meglepő. Örüljünk neki, hogy nem egy svéd death metal zenekart sikerült bejátszaniuk.

A tragikus esemény óta, az Eagles of Death Metal és Párizs kombinációra 53, 7 millió találatot ad a Google. Azelőtt nyilván maximum egy párszázezer volt, de ha valaki nagyon akart volna, utánanézhetett volna a tényeknek. Ennyi.

Az Eagles of Death Metal 1998-ban alakult a kaliforniai Palm Desertben, és ugyan az egyik alapítója Josh Homme, és a lemezeken ő is zenél, turnékra csak ritkán megy a zenekarral, mert van neki abból még egy pár. Erről azt mondta egyszer: „Ez nem egy projekt számomra. Két zenekarban játszom. Zenei skizofréniám van, és az EODM az egyik személyiségem.”

A zenekar először még ez évben, a kultikus Desert Sessionsön jelent meg, a 3&4-en. Első nagylemezüket, a Peace, Love and Death Metal-t 2004-ben jelentették meg, aminek dalait rengeteg reklámban (pl. Nissan Motors, Budweiser, Pontiac, Wendys, Microsoft), filmben (Thank You for Smoking, Grindhouse) és videojátékban (Gran Turismo 4) felhasználták, de a 2014-es labdarúgó-világbajnokság kampányfilmjében is EODM szólt: a Miss Melissa.

A második, Death by Sexy című album 2006 áprilisában jelent meg, és annak dalai is jó néhány hirdetésben felcsendültek: a Don’t Speak többek között a Guy Ritchie rendezte, 2008-as EB-t megelőző Nike reklámban. Szép teljesítmény egy death metal zenekartól.

A választás egész egyszerű okból esett a 2008. október 28-án megjelent, harmadik nagylemezre, a Heart On-ra: mert ez a kedvencem. (A negyedik, Zipper Down című amúgy most jelent meg október 2-án.) Már csak azért is, mert a megjelenése utáni év márciusában a Dürer kertben láthattam végre őket klubkoncerten is. A szigetes fellépésük sem volt rossz, csak ott kicsit elvesztek a délutáni műsorsávban a nagy színpadon. Itt viszont elemükben voltak, és egy igazán szórakoztató koncertet adtak, ami után még ki is jöttek az előtérbe, így, ahol anno még kávézgattunk meg vizsgákra készültünk az ELTE-n, most Jesse Hughes-zal beszélgethettem viszonylag hosszasan egy asztalnak támaszkodva, aki közvetlen volt és tök jó fej.

Igazából annak, aki valamiért nem vevő erre a félig (85%-ig) komolytalan, kicsit low-fi hangzású garázsrockra, ez a lemez valószínűleg semmi különösebb élményt nem nyújt, de aki bele tud helyezkedni két tökös/dögös rock n’ rollt játszó, kaliforniai zenebohóc idézőjelekkel, poénokkal és némi érzelmességgel teli világába, az heteken át tudja hallgatni például a Heart On-t. Velem is ezt történt: akkor még discmanen hallgattam, és egy hónapig nem vettem ki a lemezt. Olyan lazán gurguláznak rajta a számok egymás után, és pont komolytalansága miatt olyan megunhatatlan ez a sivatagi diszkó-rock n’ roll, hogy akármikor felteszem, John Travoltává változom. Ezért is felfoghatatlan, érthetetlen és értelmetlen az, ami Párizsban történt. Őszinte részvétem.

Jótállás: 

Az album ma  23:45 -kor meghallgatható az Open Air Rádióban.

Örök garancia: Anything ‘Cept the Truth, Wannabe in L.A., High Voltage, Secret Plans, Now I’m a Fool, Cheap Thrills, Solo Flights

https://youtu.be/kWYwgMzgfrc?list=PLim6qEazVsKVpbAlZFzjcNlnx_AvtCIf_