A világ leghosszabb cikke 44.

(Fiction/Elektra, 1987) 18 szám 75 perc)

Az album 1987. május 25-én jelent meg. Akkor ugyan nagy testvéréknél már zajlott a glasznoszty és a peresztrojka, és a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkárának (majd az ország későbbi elnökének), Mihail Gorbacsovnak jellegzetes, festékhibás fejét többször láttam a híradóban, mint a saját pattanásaimat a tükörben, de Magyarországon az átlagember (és az átlag gimnazista) még nem érzékelhette azt, hogy mi lesz ebből az egészből ’88-89-90-re. Ekkor még köpenyt hordtunk az iskolában, amire azért emlékszem, mert  osztálytársaimmal ’88-ban találtuk ki, hogy kezdjünk aláírásgyűjtésbe abból a célból, hogy a suliban töröljék el a köpenyviselést. Nem igazán vettük be azt a dumát, hogy azért kell hordani, mert „eltakarja az osztálykülönbségeket”, hisz amikor reggel valakit fehér Mercedesszel hoztak a suliba, mi meg közben a 92-es buszról szálltunk le csapatostul Cinkotán, azt a kontrasztot semmilyen méretű és anyagú köpeny nem tudta eltakarni. Na nem, mintha ez bármilyen feszültséget okozott volna, csak úgy voltunk vele, hogy akkor már minek, de tényleg? A vezetés részéről a másik érv amúgy az volt (azok közül, amire emlékszem), hogy azért is kötelező a viselet, mert ha kémia órán esetleg valami baleset történik, akkor majd a köpeny jól megvéd minket az ellenséges gőzöktől és gázoktól. Nem voltam egy nagy kémiás, sőt, harmadik félévkor még meg is buktam, annyira nem érdekelt az egész, de azért azt el tudtam képzelni, hogy ha, mondjuk, ráömlene némi kénsav a kőolajból készült köpenyemre, akkor a köpeny valószínűleg nem védene meg, hanem inkább az égne rá a bőrömre. Na mindegy, nem is ezért indítottuk a suliban a gerillaakciót, hanem azért, hogy lázadhassunk, mert lázadni jó. Sőt, kötelező. Tinédzserként 1988-ban legalábbis mindenképp.

Szóval, csak azért említettem, hogy ’87-ben még köpenyt hordtunk, hogy érzékeltessem: semmi, de semmi nem mutatott arra, hogy ’89-ben élőben, közetlen közelről fogjuk látni a hanyatló nyugati imperialisták egyik (torz)szülöttjét, a Cure zenekart. Márpedig így volt. A Cure – mint azt egyik barátom a héten előbányászott, beszkennelt és FB-ra felposztolt jegyéről megtudtam (micsoda körök, atyaég) – 1989. május 26-án lépett fel a Kisstadionban. A küzdőtéri jegy ára 350 forint volt, és így már teljesen világos, hogy miért nem vettem jegyet rá. A gimnázium alatt Ákos barátommal, a HS7 későbbi és a Supernem jelenlegi menedzserével úgy vettük ki részünket a példás magaviseletű szocialista családunk munkamegosztásából, hogy iskola után minden nap bevásároltunk a közértben, amit akkor még nem CBA-nak, hanem ABC-nek hívtak. Minden hétköznap vettünk egy kiló kenyeret és egy liter tejet. Erre kaptunk otthonról száz forintot egy hétre, és ebből még sikkasztottunk is: fagyira. Na most egy 350 forintos jegy árát viszont nem tudtuk volna kigazdálkodni anélkül, hogy a család éhen ne halt volna, így – de szépen hangzik ez –: ’89 tavaszán úgy indultunk neki a Cure koncertnek többedmagammal, hogy vagy bejutunk, vagy nem, de az biztos. Már csak ilyen felvillanó emlékképeim vannak arról, hogy valahol a Kisstadion háta mögött kerítést mászunk egy páran, ugrunk, leérkezünk, rohanunk, és nagydarab, mérges, fekete ruhás emberek rohannak utánunk, ordibálva, hogy álljunk meg (dehogy állok), majd arról, hogy remegő lábbal elvegyülök a jelentős, de nem teltháznyi tömegben. Egyikünket, egy másik Ákost el is kapták, de épp minap mondta, hogy rendesek voltak, mert ahelyett, hogy megverték, majd kidobták volna, és utána újra megverték volna, megengedték neki, hogy vegyen jegyet. (Innen az illusztráció.)

A koncertből arra emlékszem, hogy intenzív piros, lila és kék megvilágításban  fekete alakok állnak rezzenéstelenül, és nagyon hangosan játsszák befordult, szétesett, de mégis koherens (akkor ezt a szót még valószínűleg nem ismertem), nagyrészt lassan építkező, erőteljesen lebegő és lebegtető számaikat – nagyon sokáig. Akkoriban még csak vörösboroskóláztunk, de így is volt egy tripes jellege a koncertnek. Rángatózásra és bódulatra, utazásra emlékszem. A Cure 1989-es koncertje nekem örökké egy elmosódott, színes, mélyre ható, szomorú, de mégis felszabadító és fiatalságom egyik meghatározó élményeként marad meg, annak ellenére, hogy ezen kívül igazából semmilyen más konkrétumra nem emlékszem.

Most, hogy közben szól a Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me, arra azért tisztán emlékszem, hogy miközben álltam a tömegben a sötétben villódzó fényekben, tudtam, hogy valami jelentőségteljes eseményen veszek részt. Akkor még nem ismertem olyan szavakat, mint popkultúra, poptörténelem és hasonlók, de volt valami a levegőben, ott, a Kisstadionban, amit nyilván a legtöbb ember érzett, hisz ezért lehetett ott eleve. A Cure akkor élte fénykorát: az év május 2-án jelentette meg karrierjének egyik legfontosabb, legmonumentálisabb lemezét, a Disintegrationt, aminek turnéja, a Prayer Tour keretében léptek fel nálunk. És bár ezt akkor nem tudhattuk, egy kultikus zenekart kaptunk el kultikusságának csúcsán. Mint később, jóval később olvasni lehetett, az akkor 30 éves Robert Smith, a világ egyik legkarizmatikusabb és egyben legvisszahúzódóbb, legfélénkebb és legikonikusabb frontembere éppen visszacsúszott a hallucinogén drogokra, miután nehezen tudott megbirkózni azzal a nyomással, amit a Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me sikere helyezett rá. A világkörüli és világsikert hozó Kissing Tour után a zenekar kezdett széthullani. A billentyűs Lol Tolhurst súlyos alkoholizmussal küzdött, Smith depressziós lett, amit LSD-vel igyekezett kezelni, illetve azzal, hogy a popsztárság elől egy csendes, nyugat-londoni környékre költözött a menyasszonyával. A Disintegration, azaz a szétesés ennek a lenyomata, és így már érthető, miért érezhettem úgy magam, mintha be lennék tépve: mert mindez tökéletesen átjött a zenén, a produkción és a hangulaton. Ezen kívül pedig ne feledjük, hogy akkor – emlékeim szerint – ebből a kultúrkörből azelőtt még csak a Depeche Mode és a Metallica járt előttük Magyarországon. (A Queen nem számít ide, bár feltételezem, azok, akik részt vettek az 1986-os népstadionbeli koncerten, hasonlóképp érezhettek: úgy, hogy itt most valami nagyon fontos, örökre szóló dolog történik.  Kár, hogy akkor még kicsi voltam, és nem tudtam értékelni a Queent eléggé ahhoz, hogy kisírjam, hogy a szüleim elvigyenek, mert nagy élmény lehetett volna. Mindegy, majd odafönt.) Szóval, a Cure ezzel a turnéjával járt először Kelet-Európában, és mi ennek részese lehettünk. Nagy idők voltak azok, és ezt most nem a nosztalgia mondatja velem. Így alakult. Történelmileg.

Az már csak az élet iróniája (és csodája), hogy a Cure pont a szocialista blokk szétesése idején járt itt először: éppen aznap (1989. május 2-án) jelentették be, hogy Magyarország elkezdi lebontani a nyugati határzárat, amikor megjelent a Disintegration. De az irónia nem is éppen ebben van, hisz ez leginkább csak egy véletlen egybeesés – bár sokak szerint ilyen nem létezik –, hanem abban, hogy Robert Smith a lemez megjelenése után azt nyilatkozta: „Minden törekvésem ellenére pont azzá váltunk, amivé nem akartam: stadionrock-zenekarrá.” Majd hozzátette, hogy a lemez címe azért a lehető legtalálóbb, mert: „a zenekaron belüli és kívüli kapcsolataink nagy része széthullott. A zenekar családias jellege megszűnt, és véget ért egy aranykor.”

Ha valaki esetleg most olvassa ezt a sorozatot először, annak elmondom, hogy ez egy vállaltan és direkt szubjektív „több mint” lemezkritika-sorozat, amit csak azért jegyzek meg, hogy elmondhassam, hogy a Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me-t is (a későbbi HS7-es) Németh Robitól kaptam anno, mert együtt jártunk gimnáziumba, és az iskolában ő volt a fő zenedíler. Kazettán hallgattam, azon a gyerekkori Panasonic magnómon, amit fájó szívvel az idén nyáron lomtalanítottam ki a pincéből, miután egy júliusi vihar eláztatta az egészet, CD-kel, lemezekkel, könyvekkel, magazinokkal és egérszarral együtt. Meg nem mondom, mikor hallgattam meg az albumot utoljára, de sanszos, hogy a 2005-ös (szegedi) SZIN-es fellépésük előtt, ahol egy gigantikus, három órás koncertet adtak. A Cure-ban egyébként ez az egyik legszerethetőbb dolog, hogy van (vagy volt, nem tudom) valami furcsa, különleges kapcsolatuk a közönségükkel, aminek egyik megnyilvánulása az, hogy monstre koncerteket adnak. Mintha folyton hálásak lennének azért, hogy még mindig kíváncsiak rájuk az emberek. De egyébként ez igaz többek között a Pearl Jamre és a Metallicára is.

A Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me, most hogy harmadszor hallgatom, miközben ezt írom, egy furcsán szerkesztett, sőt, inkább nehezen követhetően szerkesztett lemez. Anno, értelemszerűen, sokkal kevesebb zenéhez jutottunk hozzá, mint ma, és így sokkal tovább hallgattunk egy-egy albumot. Ezért azok a lemezek sokkal inkább összeálltak egy-egy egésszé, még akkor is, ha nem voltak kerekek. Akkor ez nem tűnt fel, de mai füllel és aggyal hallgatva, furcsa, hogy a beborult, pszichedelikus, rendkívül erős nyitány, a The Kiss után egy viszonylag könnyed, ismerősen szenvelgős, keserédes slágerecske, a Catch követezik, holott ma azt várnám, hogy hasonló hangulatban folytatódjon a lemez, és kezdjen el süllyedni, mint dagadt gyerek a mocsárban. De nem, nem ez történik, hanem az, hogy a Catch után jön egy viszonylag jellegtelen szám, a Torture, amit ha nem is tortúra végighallgatni, de az If Only Tonight We Could Sleep mégiscsak minimegváltásként érkezik, és rántja vissza a lemez oda, ahol elkezdődött. Részemről ez a lassan építkező, szitárra emlékeztető pengetéssel díszített, már-már ezoterikus hangulatú, Indiát idéző pszeudo-pop dal nyugodtan lehetne a második szám a lemezen. Ugyanakkor az, hogy – ahogy most hirtelen megállapítottam – ilyen nehezen követhetően szerkesztett ez a lemez, az az előnyére is válik. Az If Only Tonight We Could Sleep után egészen váratlanul következik a korszak egyik legvalószínűtlenebb slágere, a Why Can’t I Be You?, ami a Cure, a poszt-punk, gótikus rockot játszó Cure fúvósokkal megtámogatott uptempo, feel good, alternatív diszkó száma, amire a ’80-as végén a Fekete Lyukban több száz kinyúlt fekete pulóveres, fekete hajú, fekete rúzzsal vastagon kikent szájú, fehér bőrű, feltűnően rosszkedvű fiatal lány ropta elszántan szombat esténként. Nagyjából ezt a vonalat viszi tovább az ezúttal vonósokkal megtámogatott How Beautiful You Are című – ahogy B. Tóth László mondta egészen más kultúrkörből származó kedvenceire – slágergyanús szerzemény. Aztán jön a Snakepit, és újra visszakapjuk a borongós, pszichedelikus, beborult, tudatmódosító szerekkel élő Cure-t, és helyre áll a világ rendje. Vallomás következik: érdekes, hogy eddig erre így konkrétan nem figyeltem fel, de most eléggé szembetűnő, hogy a Cure, amikor „beborul”, akkor igazából egészen pszichedelikus mélységeket tud bejárni, és eddig soha nem gondoltam a Cure-ra pszichedelikus zenekarként, illetve nem így éltem meg az ide vonatkozó számait. Pedig a fent említett Snakepit egyenesen a Velvet Undergroundot idézi, és így már sokkal érthetőbb, hogy miért lehetett a zenekar olyan fontos inspirációs forrása például Billy Corgannek, a Smashing Pumpkins alapítójának.

Aztán, hogy újra alátámasztódjon friss felismerésem, miszerint ez egy felettébb érdekesen szerkesztett lemez, a „Velvet Underground után” már megint egy pörgős popslágerszerűség, a Hey You következik, amiben meg – újra és újra rácsodálkozom – szaxofon szól, de nem csak úgy jelzésértékűen, hanem bele a közepébe, majd még persze jönnek a fúvósok is. Felmerül a kérdés, hogy hogy a vérbe’ lyukadhattunk ki ide az olyan korai alapvetések után, mint a 10:15 Saturday Night, a Killing an Arab, a Boys Don’t Cry, a Forest vagy a Seventeen Seconds, de mivel én mindig is a progresszió és a művészi szabadság híve voltam, azt mondom, hurrá, csináljuk, gyerekek, fújjátok! Hisz épp ezért is jó zenekar ez a Cure. Mert a minimál post-punk rock vagy a szupersötét, depressziós, elszállt gótikus rock mellé/alá/fölé/ közé ilyeneket tudtak beszúrni. És működött. Ahogy működtek a korai Cure-tól szokatlan slágerek is, mint például a The Caterpillar, a The Love Cats, a Close to Me és később a Friday I’m in Love is. Viszont, ha már itt tartunk, akkor jegyezzük föl, hogy mégis csak akkor a legzseniálisabb a Cure, amikor, idézőjel: „önmagukat hozzák”, és közben óriási slágereket produkálnak. Ilyen volt például a Lovesong, a Lullaby vagy a Fascination Street.

A nagy big bandezés után megint egy klasszikusabb vonalvezetésű Cure szám következik, az album egyik legkiemelkedőbb száma, a Just Like Heaven, ami egyben ezt a korszakot is leginkább fémjelezte. Erre végre rímel az All I Want, ami az előzőnél kevésbé eltalált szerzemény, de a korszakot hozza. Aztán megint jön egy teljesen valószínűtlen Cure szám, a Hot Hot Hot, ami már-már funk rock, és leginkább egy Talking Heads lemezen lenne a helye, és ami megint azt igazolja, hogy a szokatlan szerkesztettség a zenekar és a lemez előnyére válik. Mert így lesz kiszámíthatatlan, sokrétű és sokszínű, gótikusságba, tradícióba, depresszióba, szorongásba beleszaró, felszabadult művészi teljesítmény. (Ja, és ebben is szólnak a fúvósok, megint.)

Ezután újra egy melankolikus, lassan építkező, szenvelgős dal jön, a One More Time, amin esküszöm, ha jól hallom, épp most pánsíp szól(!), és innentől jön még hat szám, ami lényegében már nem tesz hozzá a lemezhez, tehát ma úgy vélem, hogy a tizenkettediknél akár be is fejezhették volna. Így viszont a Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me egy mindkét értelmében kimerítő album lett, ami egy olyan zenekart mutat be, amely a saját maguk keltette elvárásokat nyugodtan áthágja, és amely a saját maguk teremtette mítoszt simán lerombolja, de ugyanakkor építi tovább.

Kár, hogy nem holnap lesz ez a koncert.

Jótállás: 

Az album ma  23:45 -kor meghallgatható az Open Air Rádióban.

Örök garancia: The Kiss, If Only Tonight We Could Sleep, Why Can’t I Be You?, The Snakepit, Just Like Heaven, Hot Hot Hot