A világ leghosszabb cikke 48.

 foto: Gáspárik Csaba

(FFRR, 1995) 8 szám 75 perc

Nagyon vicces az, hogy Goldie eredeti neve – Clifford Joseph Price – után rögtön az áll a Wikipédiában, hogy „MBE”, azaz Member of the Order of the British Empire, azaz a Brit Birodalom Rendjének tagja. Nem gondoltam volna, hogy valaha leírom azt a két nevet egy mondatban, hogy György király és Goldie, de ez az V. György által alapított brit lovagrend öt fokozata közül az első (alulról, vagy hátulról), tehát Goldie még bőven nem lovag, de még lehet. Remélem, megérjük még, hogy mondjuk a Corvintetőn, ahol legutóbbi, hatalmas bulija volt, Sir Goldie-nak szólíthatjuk, közvetlenül az előtt, hogy nekifutásból újra beugrik a közönség közé, és megint én ránthatom ki onnan.

Ha onnan nézzük, hogy a skót-jamaikai származású Goldie, aki igen mostoha körülmények között, intézetekben és több nevelőszülő felügyelete alatt nőtt föl, majd egy break táncos csapat tagja, graffiti művész és aranyfog árus lett, akkor valóban lehetetlenségnek tűnik ez az egész kitűntetés dolog. (A nevét egyébként nem onnan kapta, hogy arany fogakat árult, meg hogy neki is ilyen szép a mosolya, hanem egy korábbi becenevének, Goldielocksnak a rövidítése, ami még akkor ragadt rá, amikor rasta haja volt.) Viszont, ha onnan nézzük, hogy azt a hírnevet, amit később drum n’ bass DJ-ként, producerként és kiadó főnökként szerzett (a Metalheadz kiadóról van szó, természetesen) úgy lovagolta meg, hogy filmekben szerepelt (Blöff, James Bond: A világ nem elég, Mindenki a napra tör – amiben Bowie-val együtt játszott), majd ezt a hírnevet pedig úgy lovagolta meg, hogy mindenféle valóság show-kban szerepelt, amelyek közül az egyik a Maestro volt, akkor már eggyel közelebb kerülünk ahhoz, hogy megértsük: miként lehetséges az, hogy a dzsungel királya Károly bácsitól kitüntetést vesz át. A Maestro című tévéműsor arról szólt, hogy nyolc celeb megtanulja, hogyan kell egy szimfonikus zenekart vezényelni, Goldie pedig a második lett. Az ezzel szerzett hírnevet pedig úgy lovagolta meg, hogy egy évvel később (2009-ben) készítetett egy két részes tévéműsort, Classic Goldie címmel, amely azt mutatta be, hogyan tanul meg zenét szerezni nagyzenekarra és kórusra. A végeredményt kétszer adták elő gyerekeknek a Royal Albert Hallban 2009 augusztusában. A mű címe Sine Tempore – azaz: Timeless volt.

 foto: Gáspárik Csaba

Goldie ezen kívül összehozott még egy Goldie’s Band – By Royal Appointment című műsort is, amelynek keretén belül fiatal tehetségeket kerestek és képeztek tovább, azért, hogy a végén előadást tarthassanak a Buckingham-palotában. Szóval, ennek köszönhetően kapott Goldie „a brit zeneiparért tett szolgálataiért” kitüntetést, nem pedig a Timelessért vagy azért mert, több mint húsz éve viszi a drum and bass zászlaját, producerkedik, DJ-zik és igazgatja a Metalheadzet, ami azon kevés kiadók egyike, amely a mai napig megtartotta eredeti szellemiségét, és kompromisszumok nélkül adja ki minőségi, időtálló, művészi értékű megjelenéseit. Mondjuk, az igazán meglepő dolog az lett volna, ha ezért kapja a kitüntetést.

Amint azt a Bladerunnaz drum and bass szervező csapat idei, 20 éves jubileumi rendezvénysorozata is jelzi, Magyarországon a drum and bass zene és kultúra húsz évvel ezelőtt kezdett el terjedni. A közmegegyezés szerint az első igazi drum and bass party Palotai Zsolt nagycirkuszbeli fellépése volt 1996. február 16-án. Persze már korábban is lehetett itt-ott jungle-t és drum and basst hallani, de ez volt az első egész estés drum and bass buli. Ez csak azért érdekes, mert a Timeless 1995. szeptember 12-én jelent meg, és már azelőtt kilépett a jungle kereteiből, mielőtt itthon akár underground körökben szélesebb rétegek ismerték volna.

A Timeless ugyanis – ha esetleg valaki még nem hallotta volna – nem egy klasszikus értelemben vett jungle vagy drum and bass lemez, hanem egy jungle, drum and bass és breakbeat elemeket használó monumentális űr-soul eposz. Egy urbánus breakbeat szimfónia. Vagy valami ilyesmi. Goldie a Timeless-szel úgy tette le a jungle/drum and bass műfaj egyik, ha nem a legmeghatározóbb alapművét, hogy egyből túl is lépett a műfaj határain. De olyannyira, hogy egyik lábával az angliai urbánus dzsungelben állt, a másikkal meg a Szaturnuszon. Lenyűgöző, hogy milyen vízióval rendelkezett Goldie, amikor nekiállt ezt a lemezt megcsinálni, és az, hogy – minden bizonnyal és a jelek szerint – meg is valósította azt, amit meg akart. Ha nem így lett volna, elég kellemetlen lett volna Timeless-nek (időtlennek) elnevezni ezt az albumot. De tudta, hogy mit akar, meg is csinálta, így ez a lemez, a megjelenése pillanatában időtlenné vált.

A Timeless gigantikus intergalaktikus utazás, aminek első része, a 21 perces, három tételből álló Timeless (Inner City Life, Pressure, Jah) önmagában kitesz egy albumot. (Mármint érzetben, természetesen.) Az a fajta alkotás, amit akárhányszor is hallgat meg az ember, újra és újra magával rántja, abban a pillanatban, ahogy megszólal, és egy pillanatra sem engedi el.

Legutóbb a Massive Attack Protection című lemeze kapcsán azt írtam, hogy az a lemez azért is olyan kiemelkedő, mert annyira elüt a korszellemtől. Valójában azt kellett volna írnom, hogy amellett, hogy elütött az általános zenei kínálattól, egy új korszellemet hozott létre, ami onnantól végig meghatározó volt a ’90-es években. És ez tökéletesen igaz a Timelessre is. És ahogy egy zenerajongó és -értő barátom azt mondta, hogy ha egyetlen szerzeménnyel kéne összefoglalnia a ’90-es éveket, akkor ő a Protection című számot mondaná, ha nagyon muszáj lenne beszállnom ebbe a játékba, akkor én a Timeless nyitótételét nevezném meg. A drum and bassre mindig jellemző volt az, hogy a betondzsungelből és betonpincékből az alkotók belenéztek a jövőbe meg az űrbe, és közben a „lélektelen gépzenét” lélekkel töltötték meg. Goldie első albumának első száma erre az egyik legtökéletesebb példa. Annyi lélek van benne, hogy ha én soul előadó lettem volna, azonnal belátom, hogy tévúton járok, és felhagyok az iparral. Ez persze nagyrészt köszönhető a sajnos tavaly elhunyt Diane Charlemagne csodálatos, libabőrözető énekének, akinek hangján egyszerre szólal meg az elvágyódás, a reménytelenség a remény. Nem tudom fokozni: remekmű.

Az album (legalábbis a szimpla CD kiadás) további hét szerzeménye, ha sarkosan akarunk fogalmazni, az első „dalt” fejtegeti és boncolgatja tovább, ami nem azt jelenti, hogy ha azt hallottuk, mindent hallottunk, hanem azt, hogy a bevezető mindjárt az elején összefoglalja, hogy a további közel egy órában mire számíthatunk. Fantasztikus az, hogy akárhány féle helyzetben, közegben, helyszínen és időben hallgatjuk, mindenhol működik az album, és mindenhol hiperreálissá teszi körülöttünk a környezetet. Ami alatt azt értem, hogy a minket körülvevő környezetet mindig a maximumra állítja. Elszállós, lassan úszó, a végtelenség érzetét keltő hangjainak köszönhetően ugyanúgy működik vakító napsütésben, a tengerparton, a csillogó víztükör felett sirályok reptét nézegetve, mint az Örs Vezér téren állva, vagy a londoni metrón ülve, vagy otthon éjjel az ágyban fekve. Egyszer-kétszer volt szerencsém találkozni Goldie-val, és nagyon érdekes, hogy az egész album olyan, mint ő. Persze nem mondhatom, hogy bármennyire is ismerném őt, de az volt a benyomásom, hogy van benne egyfajta állandó feszültség, ugyanakkor a lelke mintha mindig mosolyogna. Ez az album is ilyen: a feszültség és a feszültséget feloldó fény és melegség egyszerre van benne jelen, és ettől valamiféle furcsa, meditatív állapotba kerülhetünk tőle. Travelling without moving – ahogy anno a Jamiroquai olyan találóan megfogalmazta.

Ha valamiért rokonítanom kéne a rock világával ezt az albumot, akkor a Pink Floydot citálnám ide. A Timeless egy ugyanolyan jelentős és monumentális űropera, mint amilyen a Dark Side of the Moon volt.

Jótállás: 

Örök garancia: az egész album

Az album ma este éjféltől és szombat délelőtt 10.00-tól meghallgatható az Open Air Rádióban.