A világ leghosszabb cikke 5.

Pritz Péter

2015. július 28., 20:45

The Doors – The Doors

(Elektra, 1967) 11 szám 44 perc

Mindig is rejtély marad, hogy van az, hogy a világ egy adott pontján (jelen esetben a kaliforniai Venice Beach-en) találkozik néhány fiatal, kitalálják, hogy együtt fognak zenélni, majd mintha mi sem lenne természetesebb, kiadnak egy olyan lemezt, ami alapjaiban változtatja meg azt, amit addig az emberek a (rock) zenéről gondoltak. Az egész világon. Megdöbbentő, de a Doors debütáló albuma, a The Doors 48 évvel ezelőtt jelent meg.

veniceshootpole

Annak is köszönhetően, hogy egy jó ideje zajlik a múltidézés és az analóg-fetisizmus, a Doors első lemeze szinte semmit sem öregedett. Jó, nyilván hallatszik rajta, hogy nem mai darab, de ha ezt az MGMT vagy Jack White adná ki valamelyik ügyeletes supergroupjával, simán lehidalna tőle mindenki, hogy: „micsoda hangzás, micsoda energia, micsoda megoldások, micsoda zene!” De tényleg, hogy tudták vajon ezek a srácok ilyen légies könnyedséggel elegyíteni a popot/rockot a pszichedeliával, a költészetet az egyszerű rock n’ roll toposzokkal, a sötét mélységet az utcán, napsütésben fütyülhető dallamokkal? Hogy tudtak ennyi nagyszerű dalt egy 45 perces lemezre összehozni? Amibe belefér egy spirituális rock n’ roll programnyitó (Break On Through To The Other Side); egy azonnal oldódó, vadromantikus, metafizikus szerelmi vallomás (Soul Kitchen); egy romantikus búcsú, amiben úgy folyik az idő, mint Salvador Dalí képén (The Crystal Ship); egy pulzáló, fantasztikus basszusalapon dülöngélő óda egy femme fatale-hoz (Twentieth Century Fox); egy bugyutának tűnő, de nem csak fülbe-, hanem egyből a kollektív tudatalattiba mászó korabeli mulatós (az Alabama Song); aztán egy olyan hét perces szám, ami egy egészen ártatlannak induló dalból növi ki magát egy lassan hömpölygő epikus művé, és egy újabb programadó kinyilatkoztatássá (Light My Fire)…

És itt most megszakítjuk adásunkat: tök józanul ülök a gépnél, és hallgatom ezt a számot kábé kilencszázhatvanadszor életemben, és nem tud, nem tud nem extázisba hozni. Erre meg most jön a Back Door Man a maga súlyosan ragacsos, törzsi ceremóniákat idéző ritmusával, lüktetésével, Jim Morrison sikolyaival, (lányos apákra kimondottan) baljóslatú szövegével, az egész olyan, mintha éjjel a mocsárban valami voodoo orgia zajlana, közben a környéken robotelefántok topognak, és kész, többé már nincs is holnap. Tombolnék, ugrálnék, Doors koncertre mennék! Most, hogy jobban belegondolok, állandóan ilyen felfokozott állapotban élni, és ezt az állapotot alkohollal és drogokkal tovább fokozni tényleg nem lehet 27 éves kornál tovább.

celeb-death2013-Ray-Manzarek1

Folytatjuk adásunkat. Az egyetlen olyan dal a lemezen, aminek a szövege már majdnem annyira egyszerű, mint a Beatles Love Me Do-ja, az az I Looked At You című két és fél perces szösszenet (jó, az Alabama Songhoz sem kell felsőfokú), de aztán jön egy újabb vers, egy holdfényben ringatózó szerzemény, az End Of The Night, amely egy olyan (fentebb említett) rock n’ roll toposszal él, miszerint: menj el az országúton az éjszaka végéig – ami persze angolul jobban hangzik –, majd még egy jó tanács rock n’ roll országból: „Take it easy, baby, take it as it comes”, ami a Queens Of The Stone Age-nél például úgy hangzik: Go With The Flow, és aztán, aztán, végül, következik egy, ha nem is teljesen váratlan lezárás, de ha valahogy megpróbálunk belehelyezkedni abba, hogy 1967 januárjában vagyunk, és egy sötét szobában hallgatjuk betépve életünkben először ennek a Doors nevű most feltűnt zenekarnak az első lemezét a bakelitlejátszónkon, akkor a The End című zárótétel, (amitől még most 2015-ben is ráz a hideg), mégsem egy szokványos dal. Annyira nem, hogy az elmúlt 48 év alatt sem sikerült egészen pontosan megfejteni, miről is szól. Annyi utalás keveredik benne a drogkultúrára, a vietnámi háborúra, a nyugati civilizációra, az indián és görög mitológiára, a halálra, a halál utáni életre, a szexre, az Oidipusz komplexusra, a sámánizmusra, a Bibliára, Kaliforniára, Santa Monicára és persze egy lánnyal való szakításra, hogy az még egy közel 12 perces számban is sok. Már akkor persze, ha nem The End a címe. A The Endre így utólag tulajdonképpen úgy is tekinthetünk, mint egy esszenciájára mindannak, amit később Jim Morrison sajnos nem túl hosszú, de annál mozgalmasabb és termékenyebb pályafutása során majd boncolgatni és taglalni fog. Zeneileg pedig máris a „kezdő” Doors egyik csúcspontja.

Én 16-17 évesen hallottam először ezt az albumot. Lehetetlen a választás, nyilván, de azt hiszem, ha csak egy lemezt mutathatnék meg egy mai 17 éves srácnak a ’60-as évekből, akkor ez lenne az.

bio-full-band