A világ leghosszabb cikke 50.

Az AC/DC tulajdonképpen már 2014-ben megszűnt, akkor, amikor hosszas találgatás után kiderült, hogy az örök diák, a most csütörtökön 61 éves Angus Young testvére, a másik alapító tag, Malcolm Young demenciában szenved. Mennyire geciség a sorstól, hogy egy olyan ember, aki negyven éven át millióknak, sőt, százmillióknak szerzett örömet, és százmilliókkal hitette el, hogy az élet jobb, mint amilyen, ma már semmire sem emlékszik abból, hogy mit csinált életében. Negyven éven át járta a világot, negyven éven át táplálta az embereket életerővel és életkedvvel, ma pedig ül valahol egy székben, és azt se tudja, hogy ki ő.

Persze, egyrészről megértem, hogy a zenekar ezek után is úgy döntött: nem oszlik fel, hisz a show-nak folytatódnia kell, és azt is megértem, hogy emellett azért is folytatni kell, mert muszáj – hisz aki olyan negyven évet húzott le a rock ’n’ rollban, mint az AC/DC tagjai, hogyan is álljon le, és mihez is kezdjen utána, sőt, még azt is megértem, hogy le kell nyomni még egy világkörüli turnét, hogy biztos legyen a nyugdíj, de azt gondolná az ember, hogy vannak dolgok, amik mindezt felülírják. A tisztesség például. A bajtársiasság és a szolidaritás. Lehet, hogy menthetetlenül idealista vagyok, de ha a testvéremről – akivel negyven évet lehúztam a rockcirkuszban – kiderülne, hogy gyógyíthatatlan beteg, valószínűleg szögre akasztanám a gitáromat, és blues dalokat énekelnék neki addig, amíg végleg el nem szenderül. Nem pedig azon gondolkodnék, hogy ki a picsával pótoljam őt, majd azt az énekest, aki harmincöt évig volt a zenekarom énekese, azok után, hogy az eredeti géniusz énekes haverom halálra itta magát.

Persze most nem az a célom, hogy Angus Young és a maradék zenekar döntései fölött ítélkezzek, hisz hogy jövök én ahhoz, és mi közöm hozzá (és feltételezem, hogy a döntések nagy részét amúgy is a körülöttük lévő gépezet hozza), plusz milyen alapon tenném ezt, amikor a fél életemet azzal töltöttem, hogy Angus riffjeit hallgattam, idióta mozgását néztem és az általa, általuk képviselet fa kés egyszerű életfelfogást éltem, vagy próbáltam élni, de most jön a: de, de: azt gondolom, eljön az a pillanat egy ember és egy zenekar életében, amikor be kell látnia, hogy nincs tovább. Ahogy a Heaven Street Seven énekelte: „azért nincs tovább, mert vége van”. Fájdalmas, de ilyen egyszerű. Nincs tovább, mert vége van. Ha háromból két kulcstag kidől, akkor vége van. És ha vége van, akkor akkor sem állunk neki új énekest keresni, ha le van kötve egy turnénk, amit a „régi” énekesünk már azért nem tud vállalni, mert ha vállalja, akkor esetleg megsüketül, hanem fogjuk, és lemondjuk a turnét. Majd szépen mindenki megérti és belenyugszik, aki meg nem, az meg elmehet a jó édes anyjába. Mert én, mint AC/DC rajongó simán megértenék egy olyan sajtónyilatkozatot, hogy „azok után, hogy zenekarunk egyik fő rugója, Malcolm Young kidőlt a sorból, majd énekesünk, Brian Johnson is úgy tűnik, örök kényszerpihenőre ítéltetett, úgy döntöttünk, hogy véget vetünk az AC/DC történetének, és nem járjuk tovább a pokolba vezető országutat”. Ehelyett viszont az van, hogy elvileg a vágósertés méretűre hízott, hosszú évek óta diszfunkcionális Axl Rose lép egyik örök kedvenc zenekarom élére. És ez nem azért gáz, mert ez az „én egyik örök kedvenc zenekarom”, hanem azért, mert nem méltó az ügy. Mindamellett, hogy fiatalkorom egyik legmeghatározóbb élménye Axl Rose és zenekara volt, mára be kell látnunk (ezt is), hogy egyre vékonyodó hangjával, és egyre növekvő belével, Axl pont annyira illik az AC/DC élére, mint mondjuk Torgyán József. Természetesen értem azt az üzleti megfontolást, aminek mentén eldöntötték, hogy a világszerte várt (félig) újraegyesülő Guns N’ Roses turné előzenekara az Axl Rose vezette AC/DC legyen, hisz erre mindenki kíváncsi lenne és/vagy lesz, de amikor a tényleg kocára hízott Axl (régi) mozgását már csak azzal imitálja, hogy a jobb kezével hadonászik, felmerül a kérdés: megéri-e az a pár millió dollár azt, hogy egyszerre két legendás zenekart nyírjanak ki? Ahogy már az előbb is mondtam: lehet, hogy menthetetlenül idealista vagyok, de szerintem nem. Nekem többet ér ez a két zenekar pár millió dollárnál. De a jelek szerint nekik nem. Pedig beláthatnák, hogy Axl nincs abban az állapotban, hogy lenyomjon egy komplett AC/DC műsort, majd átöltözzön, letörölje a homlokáról az izzadtságot, és végigénekeljen egy Guns N’ Roses koncertet. Ez még fénykorában is necces lett volna, ma viszont biztos, hogy nem fog menni.

A legjobban akkor járunk, ha most elkönyveljük: a világ egyik, ha nem a legjobb rock ’n’ roll zenekarának vége, kibontunk egy sört, és meghallgatjuk azt a lemezt, amit eredeti énekesük, Bon Scott halála után néhány hónappal készítettek, 1980-ban, azaz 36 évvel ezelőtt. Ami egy remekmű lett, pedig akkor sem voltak könnyű helyzetben.

Nem állt szándékomban személyeskedni, de érzelmesre ittam magam, így el kell mondanom, hogy AC/DC-t életemben először Budapesten a XI. kerületben hallottam, a Fehérvári úttal párhuzamos Nándorfejérvári úton, a nagybátyáméknál, nagyjából a Back in Black megjelenése idején, plusz mínusz egy-két év. Azaz kb. 1978 és ’82 közt valamikor. A nagybátyám igazi zeneőrült volt, és hála Istennek még ma is az. Soha nem felejtem el, néhány évvel ezelőtt, amikor egy olyan nehéz perióduson mentem át életemben, amin még az AC/DC sem tudott segíteni, álltunk a Ferenc körúton, mesélt az életéről, azokról az időkről, amikor ő járta a poklot, majd azt mondta: „aztán rájöttem, nem kell foglalkozni azzal, hogy mi zajlik az ember fejében. Be kell tenni egy AC/DC lemezt, hátradőlni, hallgatni a zenét, és nem agyalni semmin.”

Szóval ’78-80-82 körül egy húsvétkor, karácsonykor, születés- vagy névnapkor átmentünk hozzájuk vendégségbe. Rengeteg kazettája volt, a nagyszoba nagyfalát beterítette a gyűjtemény, és mindet valamilyen logikus rend szerint rendezte. Ha jól emlékszem, sose volt olyan, hogy „na, gyere Petikém, most megmutatom neked, mi az a rock n’ roll”, hanem csak mindig szólt nála valami zene, amikor átmentünk. Pink Floyd, Dire Straits, AC/DC, ilyesmi. Az unokatesóm (azaz a fia) falán pedig mindenféle poszter lógott. Uriah Heep, Scorpions, AC/DC meg ilyenek. Fogalmam sem volt, mik azok a zenekarok, de valahogy olyan mágikusnak hatottak azok a plakátok abban kül-kertvárosi, XI. kerületi lakás kis szobájának sárga tapétáján.

Egy pár évvel később, ha jól emlékszem, az If You Want Blood (You’ve Got It) című koncertlemez volt az, amit először megszereztem (átmásolt) kazettán. Panasonic magnómon hallgattam XVI. kerületi gyerekszobánkban, és ugyanúgy, ahogy a mai napig nem értem, hogy lehetett Nick Cave, Lou Reed vagy Iggy Pop akkora hatással egy Budapest külvárosában, lakótelepen cseperedő gyerekre, ugyanúgy nem értem, miért foghatott meg egy ausztrál zenekar nem túl jó minőségű koncertfelvétele a piros, vélhetőleg Domusban vásárolt gyerekágyunkon fekve. De megfogott. Kurvára.

Az If You Want Blood 1978 novemberében jelent meg, tehát akkor, amikor az óvodát már sikerült kijárnom, de én kb. tíz évvel később juthattam hozzá. Az egész lemez úgy, ahogy van, klasszikus AC/DC számokból áll, rajta van például a The Jack, a Whole Lotta Rosie, a High Voltage, a Let There Be Rock vagy a Rocker, de engem mégsem ezek, hanem a Riff Raff és a Problem Child fogott meg a legjobban. A Riff Raff talán azért, mert olyan hosszan hagyták meg rajta az elején a közönségzajt, és olyan ováció és taps fogadja rajta a zenekart, amikor belekezdenek a számba, hogy nyilván újra és újra egy hatalmas rockkoncerten éreztem magam (úgy, hogy akkor még sosem voltam koncerten), a Problem Child pedig azért, mert ugyan nem voltam egy kimondottan „problémás gyerek”, de azért az általánosban és a gimnáziumban is név szerint ismertek az igazgatók – és nem azért, mert éltanuló lettem volna. Szóval, tudtam azonosulni a számmal.

Sajnos, arról nincs ilyen konkrét élményem, hogy mikor hallottam először a Back in Blacket, de az megvan, hogy a ’90-es évek elején reggelente megyek dolgozni a Magyar Televízióba, és az Örs vezér terén a metróra várva egy nagy méretű fekete walkmanben a Givin the Dog a Bone szól a fejemben. Azért az, mert az a negyedik szám a lemezen, és annyi idő alatt értem otthonról az Örsre.
A ’80-as évek végén, ’90-es évek elején jóval lassabban terjedt az információ és jóval kevesebb is, mint ma, ezért arra majdnem határozottan emlékszem, hogy beletelt egy kis időbe, mire összeraktam, hogy az az énekes, akit a Back in Blacken hallok, nem ugyanaz az, mint akit az If You Want Bloodon hallottam. Arra nem emlékszem, hogy mikor és hogyan tudtam meg a sztorit, mármint, hogy az AC/DC-nek eredetileg volt már egy Bon Scott nevű énekese, akit Brian Johnson követett (akit halála előtt Scott ráadásul látott is koncerten, és bírt eléggé ahhoz, hogy megemlítse a többieknek, mennyire jó énekesnek tartja), de arra emlékszem, hogy fejtörést okozott az, hogy most akkor „melyik AC/DC-t” is szeressem. Gyerek/tinédzserkorom meghatározó koncertlemezét, vagy ezt a Back in Black címűt, amire reggelente úgy hasítottam át az Örs Vezér téri aluljárón, hogy a napilap árusok (Kurír?) gondolkodás nélkül tértek ki az utamból.

Elnézést a szerénytelenségért, de amióta jól tudok angolul, sokszor eszembe jut, milyen lehet olyan embereknek (rock)zenét hallgatni, akik egy szót sem értenek abból, amit hallanak. Mindig arra gondolok, hogy mennyivel kevesebb élményhez jutnak így. Most viszont, hogy a Back in Blacket hallgatom – és a Shoot to Thrill szól –, visszatér ez a zsigeri érzés: egy ilyen húzású, tempójú, feelingű számhoz kurvára nem kell érteni angolul egy szót sem – minden átjön anélkül is. És azt hiszem egészen váratlanul és spontán megérkeztünk a Back in Black és egyben az AC/DC lényegéhez: egy ilyen húzású, tempójú, feelingű lemez és zenekar hallgatásához kurvára egy szót sem kell érteni az egészből, sőt az egész életműből, mert olyan primér szinten hat minden lemezük, minden daluk, hogy a nyak-váll-has- és lábizmok előbb mozdulnak meg, minthogy az agy felfogná, mit is hall. Ha az AC/DC lenne az egyetlen zenekar a Földön, mindannyian ősemberek maradtunk volna, viszont idült világbéke lenne. Maximum akkor lenne némi világméretű feszkó, amikor épp léggitár-világbajnokság zajlana.

És ez az egyszerű ősenergia volt az, ami talpra állította a zenekart Bon Scott halála után, és ez az egyszerű – illetve már elnézést: tufa – energia az, ami Brian Johnsont az AC/DC élére tehette, és így térhetett vissza az AC/DC 1980-ban haló poraiból, amikor ez a Bon Scott nevű ösztönzseni úgy halt meg, ahogyan élt: vadállat módjára.

Ha egyetlen olyan lemezre és egyetlen olyan zenekarra kéne szavazni a rock ’n’ roll történetében azok közük, amelyeken, illetve amelyekben ilyen-olyan okokból énekesváltás történt, én a Black In Blackre és AC/DC-re szavaznék. De nem azért, mert engem igazolna az, hogy 50 millió példányt adtak el belőle világszerte (és így a világ második legkelendőbb albuma), és nem is azért mert azt is megtudtuk belőle, hogy a „rock ’n’ roll nem zajártalom, a rock ’n’ roll az csak rock ’n’ roll”, hanem mert olyan magától értetődő módon, olyan meghatóan, elegánsan és stílszerűen még nem temettek el senkit és nem támasztottak fel zenekart, mint ahogy az AC/DC tagjai tették azt a Hells Bells-zel.

Jótállás: 

Örök garancia: az egész album

Az album ma este 22.00 -tól meghallgatható az Open Air Rádióban.