A világ leghosszabb cikke 6.

A Ride The Lightningnak már a Slayer és az Anthrax lemezével, valamint Kirk Hammett előző zenekara, az Exodus jól sikerült demójával kellett felvennie a versenyt. Illetve ezeket kellett maga mögé utasítania, mert a Metallica eltökélte, ők lesznek a legnagyobb thrash metal zenekar.

A thrash metal gyakorlatilag a brit heavy metal és a hardcore punk ötvözeteként jött létre. Miután a későbbi Megadeth alapító, Dave Mustaine távozott a Metallicából, Cliff Burton, a basszusgitáros jóval nagyobb szerephez jutott, és a nyolcból hat számban tevékenyen közreműködött dalszerzőként is. Burtonnek köszönhetően – akit nem csak a thrash meg a metál kötött le, hisz hallgatott klasszikus zenét, Frank Zappát és mivel gyakran járt R.E.M. pólóban, nyilván R.E.M.-et is – lett a Ride The Lightning hangzása kerekebb és dallamosabb. Ez mindjárt az első szám, a Metallica egyik leggyorsabb szerzeményének, a Fight Fire with Fire romantikus, akusztikus gitáros nyitányán is jól tetten érhető.

A Ride the Lightning (aminek címét egyébként Hammett Stephen King Végítélet című regényéből vette) nagyrészt egy lepattant ház még lepattantabb kis garázsában született, ahol, ha esett az eső, befolyt a víz, ezért tejes rekeszeket kellett letenniük a srácoknak a földre, nehogy megrázza őket az áram. Hogy honnan volt annyi tejes rekeszük, rejtély, mert akkoriban annyira le voltak égve, hogy vagy kaját vettek vagy akciós sört. Kétlem, hogy a kaját választották volna. De ennél nagyobb bajuk is volt: három hónappal azelőtt, hogy Dániába utaztak volna felvenni a lemezt, ’84 januárjában Bostonban egy fellépésük előtt valaki feltörte a kisbuszukat, és lenyúlt egy halom létfontosságú cuccot, többek közt Lars Ulrich dobfelszerelését és Hetfield átalakított Marshall erősítő fejét és ládáját. Ez annyira megviselte őt, hogy akusztikus gitáron írt egy elkeseredett dalt, amiből később az egyik klasszikus Metallica „ballada” lett: a Fade to Black. A dalban van egy sor, „I have lost the will to live”, (kb.: „már élni sincs kedvem”), amiről később azt nyilatkozta: „Nyilván nem akartam megölni magam, de az volt a kedvenc Marshall erősítőm, ember!”

Énekelni nem emiatt nem akart a lemezen, hanem azért, mert nem érezte magát elég magabiztosnak ahhoz, hogy ő énekeljen, ezért felkérték John Bush-t, a későbbi Anthrax frontemberét, hogy vállalja el a feladatot, de ő visszautasította az ajánlatot, mert akkori zenekarával, az Armored Sainttel épp nagyon jól mentek a dolgai. Így maradt végül Hetfield a mikrofonnál, és milyen jó, hogy így alakult, különben ez ma már nem is számíthatna klasszikus Metallicának.

Jómagam, mint másodgenerációs Metallica rajongó, aki a sokat vitatott Black Albumnál kapcsolódtam be a történetükbe, és a ’91-es népstadionbeli Monsters of Rockon tértem meg Metallica hitre, csak jóval később hallgattam meg a Metallica első négy lemezét. Ha jól emlékszem, a Master of Puppetsszal kezdtem, majd az …And Justice for All jött, és végül a két első lemez. Ez utóbbiakon évekig nem találtam fogást. Annyira más volt, mint azok a rock zenék, amiken én nőttem fel, hogy idegenkedtem tőlük. Így utólag belegondolva el tudom képzelni, mennyire más, mennyire sokkoló lehetett ez akkoriban, a ’80-as évek közepén, a tomboló diszkó, neonszínű pop és a giccsmetál korában. És nyilván épp ez foghatta meg azokat az arcokat is a ’80-as években, akiket tömegével láttam Fradi meccseken a B-középben, farmerdzsekijükön Metallica felvarróval. Olyanok voltak, mint egy kitaszított törzs tagjai, akik messziről felismerik egymást, és ha baj van, összetartanak. Baj meg mindig volt elég.

Évekkel később váratlanul is ért, és meg is hatódtam, amikor egy koncert végén először halottam James Hetfield szájából azt, hogy „Metallica family”. Ekkor még elsősorban nem is magamra értettem a dolgot, hanem tényleg azoknak a nehezebb életű, keményebb sorsú fiataloknak a százezreire gondoltam, akiknek a Metallica nem a kedvenc zenekaruk, hanem a mindenük volt.

És most, hogy teljes figyelemmel hallgatom a Ride The Lightningot, tökéletesen átérzem, hogy miért. Ez a zene színtiszta eszképizmus. Ha ezt felteszed, vagy feltetted volna, mondjuk, Budapesten a IX. kerületben 1984-ben vagy ’85-ben MK 27-es magnódon egy fülhallgatóval a fejedre, azonnal megszűnt volna a világ, feloldódtak volna a problémáid, úgy érzeted volna, valahol valaki megért, ugyanazt érzi, mint te, és aznap máris nem kellett leszúrni valakit, elég volt csak megverni. (Vicces, épp az Escape című szám szól…)

Tegnap is meghallgattam már egyszer a lemezt a városban, és úgy ültem most le ezt megírni, hogy egy kicsit lerántom róla vizes lepedőt, de nem megy. És nem azért, mert félek, hogy megköveznek, felkoncolnak, és utána még én kárhozok el, és nem is azért, mert elfogult vagyok, hanem azért, mert azzal együtt, hogy a lemez nem szól jól, azzal együtt, hogy Hetfield itt még valóban nem tud énekelni, és az album inkább kemény illetve helyenként keménykedő és aggresszív, mint erős vagy erőteljes – a Load ehhez képest például egy nehézsúlyú ökölvívó bajnok, mondhat akárki, amit akar –, mégis ez a zene így jó, ahogy van. Egy korlenyomat egy olyan világból, ami nem jön már el sosem, miközben mégis itt zajlik körülöttünk, nagyjából ugyanúgy, mint akkor. És ha per pillanat egy kívánságom lehetne, az kívánnám az aranyhaltól, hogy vigyen vissza 1988. szeptemberének 11-ik napjára, az MTK stadionba, az első magyarországi Metallica koncertre.

Jótállás: 

Örök garancia: Fight Fire with Fire, Ride the Lightning, For Whom the Bell Tolls, Fade to Black, The Call of Ktulu