A világ leghosszabb cikke 7.

Lana Del Rey, akinek művészneve – nyilván nem véletlenül – úgy hangzik, mint egy kis luxus kaliforniai kikötőé, tulajdonképpen nem is a Born To Die-jal lépett színre, mert 2010-ben Lana Del Ray címen (akkor még „a”-val) elkészített egy nagylemezt, de csak digitális formátumban, mert mielőtt kiadták volna CD-n, Del Rey különböző nézeteltérések miatt kivásárolta magát a szerződésből, és az albumot kivonták a forgalomból. Amúgy már 2005-ben is készültek dalai, egy hét számos CD, aminek tracklistája ismeretlen, 2006-ban pedig May Jailer néven felvett egy Sirens című lemezt, ami 2012-ben szivárgott ki a netre, de az első, rendes, nagykiadós, Lana Del Rey néven megjelent albuma az a Born To Die.

Az, hogy a lemez és a Lana Del Rey jelenség mennyire különleges, abból is látszik, hogy mindenki és még az édesanyja is írt róla, darabokra szedték, szétanalizálták, agyonfejtegették, és az album megjelenésekor az általános konszenzus leegyszerűsítve az volt, hogy „jó, jó, de nem elég jó”. A Rolling Stone munkatársa azt írta róla, hogy „még nem állt készen arra, hogy albumot készítsen”. Ő meg valószínűleg nem állt készen arra, hogy cikket írjon. Nem arról van szó, hogy Lana Del Rey az új, mittudomén, Billie Holiday, aki érinthetetlen és kikezdhetetlen, de ha a Born To Die alapján ő nem állt készen albumot készíteni, akkor ez elmondható az elmúlt 60 év előadóinak kb. 80%-ról.

A Born To Die ugyanis nem csak dalok gyűjteménye, hanem egy olyan világot jelenít meg előttünk és von körénk, aminek ha akarjuk, ha nem, és még ha nem is állandóan, de a bűvöletében élünk. Ez pedig Hollywood fekete-fehér, ’40-’50-es évekbeli, glamorizált, elegáns, dekadens, melankolikus és megfoghatatlanul vonzó világa. (Mai kiadásban, persze.) Ráadásul mindezt erőlködés nélkül, természetesen, minimális modorossággal teszi. Dalai, előadásmódja, fényképei, videói és hangzása alapján Lana Del Rey egy egyszerre extro- és introvertált személyiség, visszafogott, ugyanakkor kitárulkozó, lefojtott, de csábító, hűvös, de szexi, és semmiképp sem közönséges; intelligens, érzékeny, aki ezt tudja is magáról, de tárgyilagosan kezeli, szóval egy olyan jelenség, amilyen a mai mainstream popzenében igen ritka. A „hozzáértő” kritikusok hitelességét is megkérdőjelezték, mert a lemezen Lana személyiségének egyik aspektusa „a rossz életű lány”, miközben bevallottan alkoholista volt, de már 2004-ben, azaz 19 évesen felhagyott az ivással… De ha ezt valamiért nem is akarnánk elhinni neki, nem igazolja eléggé hitelességét az, hogy egy olyan lemezzel és hangzással állt elő, amilyen nincs másik mostanában a piacon? Egy olyan korban, ahol minden a harsányságról, az agyontekert, szétzúzott, újrahasznosított és eldobható tucatszámokról és magamutogatásról szól? Természetesen azóta a vezető szaklapok sorra beválasztják az évtized legjobb albumai közé a Born To Die-t, és nyilván nem csak azért, mert de-luxe változatával, az újrakiadott Paradise editionnel együtt 2014-es júliusi adatok szerint már hétmillió kelt el belőle.

A Born To Die-ról hét (!) kislemez jelent meg, ami szintén elég beszédes szám. Szar lemezről hiába adnak ki hét kislemezt, a kutyát nem érdekli. De a Video Games, a Born to Die, az Off to the Races, a Blue Jeans, a Summertime Sadness, a National Anthem és a Dark Paradise  kiemelkedő popdalok, mind az egészen homogén, és hossza ellenére végig élvezetes lemezen, mind a mai pop felhozatalban. Ráadásul nem csak imagé-ben, hangzásában, hangulatában, énekstílusában és hangjában („azért éneklek ilyen mélyen, mert úgy érzékeltem, hogy korábban nem vettek komolyan”) izgalmas, hanem nyelvileg is expresszív. Egyszerű, de kifejező, és itt is hozza az örök kaliforniai (idealizált rock n’ roll és hollywoodi) életérzést és a filmzeneszerű zenéhez a filmszerű képeket. „Krúzolok a tengerparti úton, kb. 150-nel/mennyei oldalamon a szerelmemmel/és tudom, ha ma lesz a napja, boldogan halok meg” – énekli a Summertime Sadnessben, amiben olyan szép hasonlatok is vannak, mint: „Örökké hiányozni fogsz, ahogy a csillagoknak is hiányzik a Nap a reggeli égen.” Vagy: „Jobban illettél hozzám, mint a kedvenc pulóverem.” (Blue Jeans)

És, hát persze ott van a címadó dal, a Born To Die, amelynek sorait maga Charles Bukowski is írhatta volna: „Gyere, sétáljunk egyet a vad oldalon, hadd csókoljalak meg a szakadó esőben. Te az őrült nőket szereted… Találd ki, mik lesznek az utolsó szavaid, mert ez az utolsó alkalom. Te és én arra születtünk, hogy meghaljunk.”

Az egyik gyakori Born To Die ellen felhozott érv az volt, hogy túlságosan hasonlítanak a számok egymásra, és ellenpontként például Lady Gagát hozták fel… Ez persze nem igaz, csak ezek az emberek nyilván nem hallgattak elég downtempót, hip-hopot és trip-hopot az életükben. De ez legyen az ő bajuk, Lana Del Rey pedig a mi 2000-es évekbeli női James Deanünk.

Jótállás: 

Az album ma este 10 órakor meghallgatható az Open Air Rádióban.

Örök garancia: Born to Die, Blue Jeans, Video Games, Diet Mountain Dew,  Summertime Sadness, a National Anthem, Dark Paradise, Radio