A világ leghosszabb cikke 13.

Jó ideig tűnődtem, hol hallottam már ezt a hangot, mire végre beugrott: Corinne Bailey Rae -re emlékeztet Selah Sue hangja és zenéje, de ez egyáltalán nem von le értékeiből. Corinne -hoz hasonlóan Selah Sue is a soulos-funkos-R n’ B-s vonalat hozza, igaz míg Corinne inkább jazzbe hajlik, addig Selah inkább reggae-be, de nem a gyapotszedős verzióba, inkább a szellős, fesztiválkompatíbilis, akusztikus változatba.

A Belgiumból származó Selah Sue előadásmódja és hangzása megkapó és egyből működik. Debütáló lemeze alapján – érzékeny, szimpatikus, extrovertált, kicsit excentrikus hölgy, a jó értelemben vett harcos fajtából: 15 évesen tanult meg gitározni, és miután egy producer felkérte, hogy énekelje el az általa írt számokat, majd a Universal az elkészült demók alapján szerződés ajánlott neki, ő visszautasította azt, mondván a saját dalait akarja énekelni. És milyen jól tette: Selah Sue című albumának egyik legnagyobb vonzereje a személyessége: lerí róla, hogy mindegyik számban benne van szíve-lelke. Nyilván ez sokakban rezonál is, mert annak ellenére, hogy Selah Sue zenéje nem tucatzene és nem standard popzene (milyen jó is lenne, ha ez lenne a standard popzene), a megjelenése után az album első helyre került Belgiumban, de szépen szerepelt Hollandiában, Franciaországban és Svájcban is, és azóta összesen több, mint 700 ezer példány kelt el belőle Európában.

A lemez (számomra) legjobb dalai azok, amelyekben Selah elengedi magát, kiengedi a hangját és egy kicsit beindítja a melodrámát, (pl. This World és a Cee-Lo Greennel közösen előadott Please), illetve amikor előtérbe kerül a Macy Gray-re emlékeztető excentrikusság (Peace of Mind, Crazy Vibes, Crazy Sufferin Style). Persze jók a Lauryn Hillt idéző érzékeny-harcos mozgalmi dalok is (Raggamuffin), amik biztos koncerten, például a Szigeten működnek a legjobban.

Jótállás: 

Örök garancia: This World, Peace of Mind, Crazy Vibes, Please