„Bementünk a női zuhanyzóba, bezártuk az ajtót, és felvettünk egy pár számot” – interjú Szűcs Krisztiánnal

Ennek örömére beszélgettünk Krisztiánnal, és vettük át, hogy mi is történt az elmúlt két évtizedben.

Ugyan az esztergomi Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskola neve elég szigorúan cseng, a ’90-es évek elején jó néhány lazább erkölcsű és, fogalmazzunk úgy, rugalmasabb életvitelű fiatal járt oda. Erősebb estéken olyan volt, mintha a kedves kollégisták San Franciscóban lettek volna a ’60-as években, maximum az öltözködés és a hajviselet volt más.

Itt alapította meg Szűcs Krisztián a Heaven Street Sevent Németh Róberttel, akikhez első körben Kiss Endre és Orbán Gyula csatlakozott, két másik rock n’ roll fellegvárból, Dunaújvárosból és Paksról, de ide járt a zenekar későbbi menedzsere, Kovács Ákos, továbbá Török Ferenc későbbi filmrendező is, aki szintén gyakran emelte az estek fényét.

Endre mellé, aki hamarosan távozott, még ’95-ben Balczer Gábor érkezett a zenekarba gitárosként, aztán 1998-ban csatlakozott Takács Zoltán, alias Jappán billentyűn, a mai felállás pedig 2006 óta Ábrahám Zsolttal teljes, aki Gábor helyére került.

Ahhoz képest, hogy a HS7 „alternatív” zenekarként indult, egészen szép karriert futott be, és az, hogy az évek során országos ismertségre tettek szert, külföldön koncerteztek, díjakat nyertek, és elkészítettek tíz albumot, azért is figyelemre méltó, mert mellettük sem volt soha profi stáb, nagyrészt önerőből hoztak össze mindent.

A vendégzenészekkel is kiegészülő 20 éves születésnapi koncertre minden jegy elkelt, és ez így van rendjén.

Érzetre mennyi idő telt el az elmúlt húsz évben?

SzK: Nem tudom, a zenekar körülbelül ugyanolyan infantilis, mint amikor elkezdtük. Mondjuk úgy öt-hét év.

’92-93 táján Esztergomban egy átmulatott éjszaka után a – mondjuk így – spártai albérletedben kötöttünk ki, ahol úgy reggel öt körül elég érdekes állapotban ültél egy lerobbant heverőn egy szál akusztikus gitárral a kezedben, és azt mondtad: „Ezt hallgasd meg, írtam egy számot! Nemsoká lesz egy zenekarunk!” Végül mikor és hogyan alakult meg pontosan a Heaven Street Seven?

SzK: Egészen pontosan nehéz megmondani. Szóban már ’94-ben, gyakorlatban pedig olyan ’94 év végén, ’95 elején. ’94-ben már megvolt egy-két szám, csak akkor még nem tudtuk, hogy mi is lesz ebből az egészből.

Arra emlékszel, hogy mikor volt az első hivatalos koncertetek, ahol már nézők is voltak?

SzK: Az az esztergomi Sörgödörben volt, ahol David Bornsteinnel közösen léptünk fel, akinek az Andersen mellett volt egy másik projektje. De ha jól emlékszem, ekkor még nem volt Gyuszi bácsi, vagyis nem volt dobosunk, hanem három gitárral léptünk fel. Talán a Robi sem basszusgitározott akkor, hanem gitározott, de erre nem mernék megesküdni.

Hogy lett paksi dobosotok, Orbán Gyula és dunaújvárosi gitárosotok, Kiss Endre személyében?

SzK: Borzasztó összefonódások révén, amiket néha magam sem értek. A Robi ismerte az Endrét valahonnan, aki dunaújvárosi volt, és aki akkor underground körökben a Quimby révén már viszonylag híres gitárosnak számított. Megmutatott neki egy demót, amit az Endre bírt, és beszállt. Az Endre pedig anno játszott együtt Gyuszi bá paksi zenekarával, a Houdinisszal, amiben talán a Kiss Tibi is énekelt még egy időben. Lementünk az egyik koncertjükre Pesten, a már azóta rég megszűnt Saigonba. Volt nálunk egy két számos demo, amit még David Bornsteinnél vettünk fel dobgéppel a négysávos magnójával. Megmutattuk nekik, erre mondta Gyuszi bácsi, hogy: „Figyelj, beléphetek?” „Ja” – mondtam, és nagyjából ennyi volt.

Milyen várakozással és reményekkel indultatok neki a dolognak? Csak azzal, hogy fellépünk egy-két klubban, és lerángatjuk a bugyikat, vagy azzal, hogy bevesszük a világot?

SzK: Nyilván a bugyik is szerepet játszottak meg voltak vad elképzeléseink is, de szerintem, ha egy zenekar nem úgy indul, hogy két év múlva a Wembleyben játszunk, jobb, ha azonnal feloszlik.

Akkoriban még működött az Andersen meg a Sexepil, mely zenekarok nekünk afféle példaképek voltak és közeli mintát jelentettek, mert magyar együttesek voltak, amelyek valamilyen szinten tudtak külföldön is érvényesülni, koncertezni, ide-oda bekerülni. Meg hát baromira bírtuk is őket. De az elsőleges célunk az volt, hogy megcsináljuk azokat a számokat, amiket meg akartunk csinálni. Aztán körülbelül ebben az állapotban is maradtunk tíz évig. Mert ami a zenélésen túli dolgokat illeti, abban sokáig nem voltunk elég tudatosak, ami jelentett hátrányt is azért. Sőt, ezt néha a mai napig is érezzük. Amúgy a ’90-es években egészen más volt minden. Ma a 20 éves srácok, akik zenekart alapítanak, sokkal komolyabb elképzeléssel rendelkeznek arról, hogyan promótálják magukat, hogy találják meg a célközönséget, satöbbi. Mi ilyesmiben nem gondolkodtunk, de szerintem akkoriban más zenekarok sem. Sokkal ösztönösebb és partizánabb volt az egész.

Az igaz, hogy az első felvételek a kollégiumban egy női zuhanyzóban készültek, vagy csak legenda?

SzK: Igaz, olyannyira, hogy pár évvel ezelőtt Gyuszi bácsi meg is találta azt a kazettát, és Bathroom Tape címen asszem be is digitalizáltuk. Azért mentünk a női zuhanyzóba, mert nem voltak effektjeink, ott meg tök jó reverbes, visszhangos volt a helyiség. Bementünk a zuhanyzóba, bezártuk az ajtót, benyomtuk a SANYO magnót, és felvettünk egy pár számot. Vicces volt. De amúgy az első megjelent kazettánknak, a Tick Tock No Fearnek ez a demo adta a gerincét.

Ahhoz képest, hogy angol nyelven indultatok el, hogy majd eljussatok a Wembleybe, miért kezdtetek el útközben magyarul énekelni?

SzK: Pár év alatt azért kiderült, hogy ez a dolog annyira nem egyszerű. Idővel elfogadtuk, hogy elsősorban Magyarországon fogunk működni, és eszünkbe jutott ez az óriási trükk, hogy akkor magyarul fogunk énekelni, mert úgy talán közérthetőbbek leszünk. Persze szőrmentén megmaradt az angol vonal, csináltunk még lemezt angolul, meg léptünk fel külföldön, de ez inkább már csak rockturizmus jelleggel ment, és élménygyűjtés volt.

A 2000-es évek elejére ahhoz képest, hogy mennyire underground körökből indultatok talán meglepőnek is mondható sikereket értetek el. Több száz Európából induló együttes közül elnyertétek a legjobb külföldi zenekarnak járó díjat Cannes-ban, kaptatok Fonogram díjat, „alternatív” zenekarhoz képest példátlan módon vezettétek a hazai rádiós játszási listát, felléptetek az R.E.M előtt meg a Szigeten a Nagyszínpadon, satöbbi. Ezt az időszakot hogy éltétek meg?

SzK: Visszatekintve valóban váratlannak tűnik az, hogy egyik pillanatban még száz fős klubokban játszunk a másikban meg olyan kereskedelmi rádiók játsszák a dalainkat – elsőként a Krézi srácot, ugye –, amelyek előtte soha semmilyen „alulról jövő” dolgot nem támogattak, de belülről nem éltünk meg olyan nagy változást, mert valamennyire mégis fokozatosan történtek a dolgok. Jó, nyilván feltűnt, hogy bármerre megyünk, az országban már mindenhol ismerik a zenekart, de mégsem az történt, mint például Kurt Cobainnel, hogy egyik nap a leszakadt Volkswagen kisbuszban ül, a másik nap meg érkezik, mittudomén, nyolcmillió dollár a bankszámlájára. Szerencsére Magyarország megkíméli a zenészeket attól, hogy ilyen sokkot kapjanak. (nevet)

Mi lettél volna, ha nem kezdesz el zenélni?

SzK: Franc tudja. Azt hiszem, 13-14 éves koromban valahol belül eldőlt, hogy zenével akarok foglalkozni, de mivel főiskola után másfél évig egy általánosban tanítottam angolt, lehet, hogy tanár lettem volna. De ilyen megkeseredett tanár. (nevet) Vagy egy művházban ülnék műanyag széken és szervezném a táncházat.

A szüleid mit szóltak, amikor tudatosodott bennük, hogy a fiukból nem lesz rendes ember, hanem zenész?

SzK: Azzal együtt, hogy a gimnáziumban már volt egy zenekarunk, a Babyface – amiből később a Publo Hunny lett –, nem arról volt szó, hogy én egy iszonyú lázadó gimnazista lettem volna, aki mindent leszart, és csak a zenével akart foglalkozni, hanem szép lassan alakult ki a dolog, és így ezzel párhuzamosan ők is elfogadták. Gimnázium után például felvételiztem a jogi egyetemre, ahová szerencsére nem vettek fel, mert igazából az lett volna a nagyon nagy szívás – biztos, hogy nem akartam volna jogász lenni. Aztán elmentem Esztergomba, a főiskolára, szóval csináltam a dolgokat, úgyhogy igazából támogattak, amennyire lehetett. 17 éves koromban például kaptam egy Casio RT 420 típusú szintetizátort, amihez apám csinált egy tokot. Maga a szinti az három kiló volt, a tok meg tizennégy. Eszembe jut például, amikor egyszer még a Babyface-szel mentünk az első vidéki koncertjeinkre a Sziámi előzenekaraként (ami óriási fegyvertény volt), és megérkeztünk Dunaújvárosba. Tél volt és hó esett, és rohadt messze volt a vonatállomástól a klub. Cipeltem ezt a húsz kilós szart, odaértünk a koncert helyszínére, ahol égtek az villanyok, és tök üres volt a hely. Mentünk be a Hosszúval [Gábor, a későbbi Publo Hunny gitárosa], és odaszólt nekünk egy takarítónő: „Na, mi van, csórikáim, hova jöttetek?” Mondtuk neki, hogy a koncertre. „Ja, az tegnap volt.” Na hát, ilyenek voltak a hőskorszakban.

Mi volt a löketed tizenéves korodban, hogy zenélni akartál?

SzK: Erre konkrétan emlékszem: kaptam anyámtól egy Beatles 1962-66 best of kazettát. Akkor már megvolt az első jó lengyel magnóm, mert azelőtt gyerekkoromban nem volt, és két hónapig csak azt hallgattam. Gyakorlatilag ezt ezzel az egy momentummal össze is tudom foglalni. Annál jobb inspiráció mi kellhet? Aztán később a gimnáziumban csajozási okból összehoztunk egy feldolgozás brigádot. Főleg Beatles számokat játszottunk. Gyerekkoromban egy darabig tanultam zongorázni, így ebben az együttesben még zongoráztam például. Ekkoriban kezdtem el rájönni, hogy hogy is van ez a zene, mint olyan.

A gitározás hogy jött?

SzK: Volt egy lány a főiskolán, aki gitározgatott, és egyszer mondtam neki, hogy „figyelj, mutasd már meg, hogy van a D-dúr.” Megmutatta meg mutatott még négy-öt akkordot, és onnantól kezdve a többit saját magam kikövetkeztettem. Illetve haveroktól, innen-onnan tanultam még.

A dalaitok gitáron íródnak?

SzK: Gitáron és zongorán. Apáméknál volt egy zongora, és 15-16 évesen például csináltam ilyen folyamatkazettákat. Fél órán keresztül csak zongoráztam. Se eleje, se vége nem volt, azt játszottam, ami épp eszembe jutott. És az a vicces, hogy ezekből a kísérletezgető hülyeségekből később hosszú éveken keresztül születtek számok. Például a Krézi srác vagy a Dél-Amerika.

Tényleg, honnan jön nálad ez az esztrádos, táncdalfesztiválos, kuplés világ?

SzK: Isten tudja. Anno megvolt kazettán Dévényi Ádám és Postássy Juli közös lemeze, amin rajta volt például a Ne nézzen úgy rám meg a Szívemben bomba van, és azt nagyon bírtam. Meg a nagyanyjánál nyilván mindenki hallotta a Jávor Pál meg a Karády Katalin számokat, amik később valahogy előtüremkedtek. Meg persze itthon ez a Máté Péteres, Szécsi Pálos világ nyilván sokak agyába beleivódott, és nálunk ez valamennyire visszaköszön. Egyébként az, hogy a Budapest Bárban is szerepelek, tulajdonképpen ennek köszönhető.

Visszatérve a zenekarra, 2006-ban csatlakozott hozzátok a jelenlegi gitáros, Ábrahám Zsolt, és kiadtátok pályafutásotok talán legjobb lemezét Tudom, hogy szeretsz titokban címmel, de azóta mintha stabil oldalfekvésbe került volna a zenekar.

SzK: Igen, az sokak szerint a legjobb munkánk, és mi is nagyon szeretjük. Azzal az történt, hogy a Petőfi Rádió újraindulását megelőző évben jelent meg, és így egy kicsit talán szerencsétlen időpontban, mert az MR2 indulásának nagyon sok hazai zenekar köszönheti a népszerűségét. Mi viszont így ennek a svungjából akkor pont kimaradtunk, és a lemezt talán mégsem érte el azt a hatást, amit elérhetett volna.

És mi van ma?

SzK: Az elmúlt három hónapban erre a születésnapi koncertre voltunk erősen kihegyezve, közben készül egy új szám, de új album egyelőre még nem.

Amúgy ti még adtok el lemezt?

SzK: Oyan mennyiségben, hogy az bevételt okozna, nem. Beállt egy stabil eladás, és azt tartjuk. Amúgy 2014 volt az első olyan év, hogy Magyarországon a lemezeladások nem csökkentek az előző évhez képest. Sokra nem megyünk vele, de megállt a csökkenés.

A hétvégén egy üzletben voltam, amikor megszólalt a Yonderboi-jal közösen készített People Always Talk About The Weather című szám, amiben arról énekelsz, hogy „I’m afraid of getting older”. Félsz az öregedéstől?

SzK: Azt a Yonder írta, ő fél, őt kérdezd. (nevet) Nyilván mindenki fél az öregedéstől, de ezzel túl sokat foglalkozni nem érdemes, mert attól csak rosszabb lesz. Én mondjuk elég későn érő típus vagyok. Egy csomó minden, ami másoknak lehet, hogy már tíz éve a helyére került, nekem csak mostanában kezd. Igen, öregszem én is, de öt-tíz évvel ezelőtt mentálisan sokkal hülyébb és szarabb állapotban voltam, mint ma. De az életkorommal próbálok nem foglalkozni, mert minek?

Amikor bemész valahová, és Heaven Street Seven szól bent, arra hogy reagálsz?

SzK: Hát, az eléggé ciki. (nevet) Erről van egy olyan sztorim, hogy egyszer régen, amikor még volt ez a Dixie Chicken nevű gyorsétterem, éjjel kettő körül bementem a József körúton lévő egységbe, ahol senki nem volt, csak egy kurva. Kértem valamit enni. Ment a rádió, és épp a Sajnálom szólt. Miközben ott állok, és várom a kajámat, a kurva így néz, és énekli nekem a szöveget, hogy „Sajnálom, ez biztos valami tévedés lesz…” Biztos vagyok benne, hogy nem tudta ki vagyok, csak úgy énekelte nekem, és közben nyilván azt nézte, hogy lesz-e üzlet, vagy valami. Mondtam, hogy kösz nem, és kifordultam. Gyönyörű volt.

De amúgy miért kellemetlen a saját dalaitokat hallani?

SzK: Nem tudom, ez olyan, mint amikor valakivel nézel egy régi képet, amin az illető meglátja saját magát, és azt mondja, „hú bazzeg, de rosszul nézek itt ki”, amikor szerinted meg nem is, vagy te nem azt látod, amit ő. Ha meghallom egyik-másik tizenvalahány évvel készült számot, van, amelyiken baromira zavar, ahogy énekelek.

Ez a kellemetlen érzés nem adódhat abból, hogy amellett, hogy társasági lény vagy, mégis mintha inkább introvertált lennél? Vagy ez nem így van?

SzK: De igen. Valószínűleg nem én vagyok az ideális frontember. Szerintem kétféle színpadi ember van: aki azért lép színpadra, mert színpadra akar lépni, mert extrovertált, meg akarja mutatni magát vagy mittudomén, meg van olyan, aki valamit át akar adni vagy közvetíteni, és ezért lép színpadra. Szerencsés esetben egy énekesben mind a kettő megvan ebből, de én inkább a második kategóriába tartozom. Nyilván van bennem is némi exhibicionizmus, különben nem mertem volna már először sem a színpadra lépni, de kevés. Számomra a dalok fontosak, amiket csinálunk, és hogy végül is azt ki énekli el, az már majdnem mindegy. Azért éneklem el én, mert én tudom, hogy hogy kell elénekelni. De ha valaki jobban elénekli mint én, akkor énekelje ő.

Egyébként most hány éves vagy a fejedben?

SzK: Olyan 29.

És a zenekarral tervezitek, hogy mint a ZZ Top, hosszú ősz szakállal még játszani fogtok?

SzK: Szakállam biztos nem lesz, mert az arcszőrzetem nagyon gyenge, és a többiek sem rendelkeznek komoly arcszőrzettel, úgyhogy az nem fog menni. Ezen se szoktunk gondolkodni, mert ez a zenekar azért is tudott húsz évig zenekar maradni, mert igazából nem foglalkoztunk azzal, hogy meddig lehet ezt csinálni, vagy miből mit kell kihozni. Ilyen szempontból megmaradt az ösztönösség, aminek persze, ahogy mondtam, van hátránya is, ugyanakkor megvan az az előnye, hogy ugyanazzal a naivitással tudok nekiállni egy-egy új számnak vagy új dolognak, mint amikor elkezdtük.

Heaven Street Seven – 20 éves születésnapi koncert
Akvárium
NagyHall
Január 24, 20.00 óra

HS7 diSzK:ográfia
Tick tock no fear – 1995 (MD)
Goal – 1997
Budapest Dolls – 1998
Cukor – 2000
Kisfilmek a nagyvilágból – 2002
Szállj ki és gyalogolj! – 2004
Tick tock no fear – 2005 (újrakiadás)
Tudom, hogy szeretsz titokban – 2006
Sordid Little Symphonies – 2007
Jazz – 2008
Dunabeat – 1995-2010
Gigerli – 2011
Felkeltem a reggelt – 2012