Jöttek, láttak, mindenkit meggyőztek – a Pixies a Budapest Parkban

Nagyon kevés olyan zenekar vagy előadó van, akit még nem láthattunk Magyarországon, hirtelen csak Tom Waits és a Jane’s Addiction ugrik be, mint örök fájó pont (bár a Jane’s-t volt szerencsém egyszer Londonban látni, és pont olyan katartikus és lenyűgöző élmény volt, mint amire számítani lehetett), így mindig külön öröm, amikor olyan együttes érkezik hozzánk, amely még sosem járt itt.

Amellett, hogy a Pixies már nagyjából a karrierje elején, 1993-ban feloszlott, és sok évet kihagytak az újralakulásig, vélhetőleg azért sem jártak még itt, mert nem túl sokan ismerték/ismerik nálunk a zenekart, plusz azóta generációk nőttek fel, és hiába örök a zene, amit csinálnak, a mai gyerekeknek nyilván nem jelentheti azt a zenekar, amit nekünk jelentett akkor: a Pixies a kívülállók bajnoka volt, az alternatív rockzenekarok apja, és egyike azoknak az együtteseknek, amelyek legalább akkora hatással voltak a popzene/rockzene történetére, mint a Velvet Undergorund, a Sex Pistols vagy a Sonic Youth. A Nirvana sem lett volna az a zenekar, ami lett, ha ők nincsenek, bár ezt már a mai fiatalok is tudják, még ha nem is érdekli őket. Ezért is volt rendes húzás a Budapest Parktól, hogy meghívták őket, és ezért is volt meglepő, hogy milyen szép számú közönség gyűlt össze. Nem gondoltam volna, hogy ennyien szeretik a Pixiest, és ezért külön jóleső érzés volt ennyi kellemes extázisban lévő arcot látni.

Én az a fajta rajongó vagyok, aki sosem nézi meg a fellépő zenekar setlistjét előre, mert jobb szeretünk fogadni arra, hogy mi lesz az első szám, és jobban szeretem a meglepetéseket, mint a felesleges tájékozottságot, és videókat sem szoktam megnézni az éppen zajló turnékról. Így semmilyen várakozás nem volt bennem a Pixies-zel kapcsolatban sem, örültem neki, hogy nyár van, és a barátaimmal mehetek egy újabb koncertre.

És így a Pixies 100%-os élményt nyújtott. Jó, 99, mert az eredeti basszusgitáros, (a Breeders alapítója) Kim Deal hangja, játéka és jelenléte azért néha hiányzott, azzal együtt is, hogy a főnök, Frank Black a lehető legjobb embert/zenészt/művészt/nőt találta meg a posztra, Paz Lenchantint, aki Kim Deal 2013-as távozása után került a zenekarba, és ’16 óta állandó tag. (Aki részletesebben olvasna a Pixies történetéről, és még a koncertről, olvassa el Németh Róbert barátom/kollegám remek beszámolóját, itt.)

Olyan volt ez a tegnapi fellépés, mint egy álom, amire ébredés után egész nap emlékszünk. Vagy olyan, mintha az ember egy estét eltölthetett volna gyerekkori szerelmével. És ezzel együtt semmi nosztalgia nem volt ebben a koncertben. Jöttek, lejátszották zseniális dalaikat, majd ráadás és különösebb önünneplés nélkül el is mentek. Teljesen méltó volt ez az egész így régi, nagy hírükhöz.

Fotó: Bódis Krisztián / Budapest Park