Két koncert, ami mindenkinek bejött: Depeche Mode és Iggy Pop
Igen erős hétvégéje volt annak, aki részt vehetett a Depeche Mode pénteki, Puskás arénabeli koncertjén és vasárnap Iggy Pop előadásán Veszprémben, a Gyárkertben. Ritkán adódik olyan, hogy mindenkinek tetszik egy koncert, de most mind a kettőről mindenki egyöntetűen azt mondta: kurva jó volt. És ez igaz is.
Bár a Depeche Mode-nak és Iggy Popnak zeneileg túl sok köze nincs egymáshoz, mégsem nehéz párhuzamot vonni köztük, ha már úgy alakult az élet, hogy egymás után láthattuk őket egy hétvégén.
Egészen kézenfekvő párhuzamok ezek: ahogy Iggy úgy a Depeche Mode is pályafutásuk kezdete óta (Iggy: 1967, DM: 1980) megalkuvás nélkül járják a saját útjukat, és minden függőség, széthullás, tragédia, veszteség és nehézség ellenére töretlenül alkotnak, és teszik élhetőbbé az életünket újabb és újabb albumaikkal. Talán felesleges is leírni, de Iggy ugye idén januárban jelentette meg huszadik szólólemezét Every Loser címmel, ami annyira punkos, lendületes és energikus, mintha emberünk 30 éves lenne, nem pedig 76 (ja, és készített még ugye öt albumot a Stooges-zal is, amik közül az első három nélkül a rockzene ma nem olyan lenne, amilyen), a Depeche Mode pedig márciusban adta ki tizenhatodik nagylemezét Memento Mori címmel, ami pályafutásuk során az első volt, amit (a tavaly májusban elhunyt) Andy Fletcher nélkül készítettek.
Tényleg csoda, hogy ezek az emberek ennyi év, turné, meló, tragédia stb. után még reggel ki tudnak kelni az ágyból, és el tudnak meg menni a fürdőszobáig, az pedig, hogy még színpadra is állnak, világszerte összesen milliók előtt, az pedig már szinte felfoghatatlan. Pláne, hogy amit látunk tőlük a színpadon, az nem lélektelen, kipukkadt hakni, hanem új lemezeiknek, dalaiknak köszönhetően évtizedek óta folyamatos jelen idő. Illetve egy állandó jelen idő. És ebben a 30-40-50 éve tartó jelen időben a közönség olyan elementáris erővel tud hozzájuk kapcsolódni, úgy peregnek le előttünk a saját életünk hozzájuk és nem hozzájuk köthető élményei, kockái, amikhez közben mégis ők szolgáltatják a filmzenét, hogy abból a koncertek közepére, végére végül mindig kollektív extázis lesz.
Gondolom, mások is vannak ezzel így, én például mind a két koncerten elbőgtem magam. Annak ellenére, hogy a Depeche Mode-ot már legalább tizenötször láttam, még mindig ugyanazokat a húrokat meg tudják pengetni az ember lelkében, mint amikor először látja őket, és az hangerő, amivel a közönség énekelte a dalokat és az a látvány, amit a Puskás Aréna telt házas közönsége nyújtott (fentről, oldalról) az egészen egyszerűen megindító volt.
Nem itt álltam, de ez a videó nagyjából visszaadja, amiről beszélek:
Iggy Pop koncertje alatt valahol a felénél, a Lust for Life után párásodott be a kontaktlencsém, amikor Iggy valami olyasmit mondott két szám között, hogy „nekem ez az az életem, ezért élek”, mert eszembe jutott, hogy mennyi mindent köszönhetek én is (ahogy gondolom, sokan) ennek az embernek. Iggy Pop a kitartás, a megalkuvás nélkül lét élő szobra, egy örök iránytű az életben, mert minden, amit alkot, minden, amit tesz, mond vagy épp nem mond, csak életével igazolja, az a tiszta elhivatottság és az önmagunk és önmagunk művészete mellett való örökké tartó kiállás. Iggy Pop élete és művészete tényleg példaértékű. (Pláne ebben a kizökkent, végképp széthullóban lévő világban.)
Amennyire lenyűgöző volt a látvány a Puskás Arénában, annyira volt üdítő a veszprémi Gyárkert néhány ezres kapacitású, barátságos, kellemes kialakítású tere, na és az, hogy mindenhonnan lehetett Iggyt látni, mert egy lankára épült az állóhely (vagyis az előttünk állók egyre lejjebb álltak), na és itt ugye nem volt kiemelt állóhely sem, így a koncert végét, amikor az I Wanna Be Your Dog és a Search & Destroy után elfáradtak a pogózók, viszonylag kényelmesen végig lehetett nézni már a korlát mellől, ahová egyszer csak megérkeztünk, és fejlett empatikus érzékkel még arra is tudtunk vigyázni, hogy a mellettünk álló kisnövésű lányokat ne törjék össze a hétköznapi feszültségeiket pont az Iggy Pop koncerten kitomboló arcok.
Végül pedig azért volt kurva jó mindkét koncert, mert elképesztő életművükből a Depeche Mode is és Iggy is a lehető legjobb érzékkel választotta meg, hogy milyen arányban játszanak új és régi számokat, nem az új lemezeket turnéztatták, hanem mindketten „életmű koncertet” adtak, így sem hiányérzetünk nem lehetett (azzal együtt persze, hogy még szívesen hallgattuk volna őket órákon át), sem nosztalgia buli jellege nem volt egyik előadásnak sem. Tökéletes koncertélmény volt mind a kettő, és remélem, mindannyian jó sokáig fogunk még élni, hogy láthassuk még őket ahányszor csak tudjuk. Mert úgy tűnik, ők most már tényleg túlélnek mindent.
És ezúton szeretnék egy petíciót benyújtani Istennek: legyen olyan kedves és gyógyítsa ki Iggyt a csípőficamából, mert ha még rendesen tudna járni, biztosan szétszedte volna a színpadot.
Iggyt még nem tudni, mikor láthatjuk legközelebb, de a Depeche Mode-ot már igen: március 26-án az MVM Dome-ban.
