Link interjú Henri Gonzóval, a Fran Palermo frontemberével
A Fran Palermo április 27-én, szombat este 8-kor lép fel az Akvárium Klubban. A zenekar fennállásának hetedik évfordulóját ünnepli, de ez majdnem mellékes ahhoz képest, hogy zenéjüknek és együttes energiájuknak köszönhetően aznap – megint – magát az életet ünnepelhetjük. Ennek kapcsán és örömére kérdeztük meg a zenekar frontemberét, az utánozhatatlan Henri Gonzót arról, hogy milyen zenéket hallgat, és milyen előadók voltak és vannak rá hatással régen és most.
Lehet, hogy ezzel teljesen egyedül vagyok, és feltételezem, hogy a zenészek nem szeretik, ha egymáshoz hasonlítgatják őket, de engem Henri Gonzo kezdettől fogva Perry Farrellre, a Jane’s Addiction, a Porno for Pyros és a Lollapalooza fesztivál alapítójára emlékzetet. Perry Farrell egy ösztönzseni, egy látnok, egy mágus, akit közel sem ismernek annyian a világban, mint amekkora hatást gyakorolt és gyakorol a mai napig a popkultúrára. Bár a budapesti éjszakában gyakran sodródunk egymás mellé, Henrit annyira nem ismerem, hogy ugyanezeket megállapíthassam róla, és hát, fele annyi idős sincs, mint Los Angeles-i kollegája, de hasonlóságuk – az én fejemben legalábbis – abban áll, hogy mindkettőjük személyiségét és zenéjét körüllengi egyfajta gyermekiség, misztikum, különcség, introvertált extrovertáltság, mélyről fakadó kedvesség és tolerancia, és valami olyan velük született érzék a zenéhez, ami nagyon keveseknek adódott meg, illetve kevesek éltek vele annyira jól, ahogyan ők. És ha előadásmódjában nem is, talán hangszínében, vagy örök naiv, finoman dekadens, tengerparti tábortüzek mellett is nyugodt magabiztonsággal megszólaló, elnyújtott, kissé betépett énekével Henri megszólalása is Perry Farrellt idézi – amiről persze egyikük sem tehet, de biztos mindkettőjük örül a hírnek.
Lehet, hogy ezzel teljesen egyedül vagyok, és feltételezem, hogy a zenészek nem szeretik, ha egymáshoz hasonlítgatják őket, plusz annyi minden más is eszünkbe juthatna róluk, de nekem a Fran Palermo zenéjében pont az tetszik, ami a Jane’s Addictionben és a Porno for Pyrosban is (többek között) annyira szerethető: az az illékony, de mindent átható szabadságérzet, ami csöpög a zenéjükből. Olyan az egész, mint egy örökös rock and roll vakáció az úttörőtáborban.
Ahogy sok esetben Perry Farrell szövegeit sem lehet érteni (éneklés közben), úgy Henriét sem, és mégis, azáltal, hogy – külön-külön – olyan zenét játszanak, amilyet, és azt úgy adják elő, ahogy, azáltal az az érzésünk – ha kellőképpen átadjuk magunkat az élménynek – hogy tökéletesen értjük, miről van szó, tökéletesen értjük, miről énekelnek, mit akarnak éppen átadni. Illetve az, hogy nem is kell érteni. Tökéletesen elég befogadni és érezni.
Pláne, hogy a Fran Palermo zenéje abszolút befogatható – mint egy balatoni, vagy épp korzikai kikötőben ringatózó vitorlás hajó látványa. Semmilyen rossz szándék nincs benne, nem kíván, nem akar tőlünk semmit, csak finoman ad, és körülölel, mint egy kellemes, drámától mentes naplemente. És van az a pillanat, amikor ennél több nem is kell.
A Fran Palermo április 27-én, szombat este lép fel az Akvárium Klubban, és zenei ízléstől függetlenül mindenkit, aki egy kicsit is szeret élni, arra buzdítunk, hogy nézze meg őket. Addig pedig még ráadásként megismerkedhetünk Henri Gonzo zenei világával is.
Kedvenc művészeink, zenerajongóink, barátaink osztják meg velünk kedvenc zenéiket – Henri Gonzo
Mit hallgatsz most?
Igyekszem havonta frissíteni azon, amit hallgatok. Január óta minden hónapban csinálok egy 17 dalos listát olyan számokkal, amiket addig nem ismertem, legyen az mai vagy régi. Ezeket a lisákat Haikunak hívom, pl. April Haiku. Ezek megtalálhatók a személyes Spotify oldalamon.
Amit sokat hallgattam mostanában az például az új Vampire Weekend, Kevin Morby, Spiritualized, Beirut, Angéle, Panda Bear, Kishi Bashi, Devendra Banhardt.
Mi a kedvenc dalod az idén?
Idén már most annyi ilyen dal van, hogy képtelenség választani. Mondok hármat: Vampire Weekend – Big Blue, Cage the Elephant – Night Running, Missio – I See You.
Életed első meghatározó dala?
Életem első szakaszában kizárólag a latin zenét ismertem a szüleim révén. Meghatározó dalok voltak a spanyol altatók, például a Los Pollitos, ami kiscsirkékről szól, aztán a Son de la Loma, kubai népzene, amivel egyszer majdnem énekversenyt nyertem kisiskolás koromban.
Mi az, amit még soha nem hallgattál meg, de most végre rákerestél
Andrew Bird munkásságát régóta figyeltem, de mégsem ismertem. Paolo Sorrentinón keresztül, a Young Pope című sorozatban újra szembejött, és azóta gyakran hallgatom. Különleges stílusa van, nagyon jól bánik a hegedűvel és a loop pedállal. Szeretem.
Mi az, ami nélkül nem tudsz élni?
Claude Debussy munkássága. Ha túl sok minden van a fejemben, ha le akarok nyugodni, akkor ez nyugtat le; segít az alvásban is.
