LINK INTERJÚ SZENDRŐI CSABÁVAL, AZ ELEFÁNT ZENEKAR ÉNEKESÉVEL
Valószínűleg ötéves zenekarnak lenni a legjobb: már egy csomó emlék és élmény van mögöttük, már egy csomó mindent letettek az asztalra, vélhetőleg még élvezik egymás társaságát és bírják a buszban egymás lábszagát, már felléptek egy sor fontos és néhány kevésbé fontos helyszínen, már előre köszönnek nekik a csajok, már kiadtak pár lemezt, és/de még lelkesek, fűti őket a hit, remény, szeretet, és fogalmuk sincs, hogy mi lesz velük az elkövetkezendő öt évben, mert nem is érdekli őket, csak csinálják, amit a leginkább szeretnek: ezt a zenekarosdit. Vélhetőleg így van ezzel az Elefánt együttes is, amely november 16-án, csütörtök este ünnepli ötödik születésnapját az Akvárium Klub NagyHalljában.
Kiválóan áttekinthető, jól megírt és egészen szórakoztató honlapjuk tanúsága szerint: „A jelenlegi formájában 2012 januárja óta Budapesten együtt zenélő, egyébként szombathelyi gyökerű Elefánt 2011 decemberében mutatkozott be a nyilvánosság előtt. A két alapító által írt Magányos című daluk – és az ahhoz a Kodály Method projekt által készített klip – pillanatokon belül nagy siker lett. A Szendrői Csaba és Tóth András alkotta szerzőpárosban megérett zenei koncepció ekkor végképp szükségessé tette az Elefánt kibővítését, amit egy nagyszabású bemutatkozó koncert tett aktuálissá: a zenekar az említett két alapítón kívül csupa remek, figyelemreméltó múlttal és sajátos karakterrel rendelkező taggal kibővülve vált öt, majd négytagúvá.
Zenéjüket nehéz bekategorizálni: jellemző rá a 3/4-es lüktetés, a lágy melankólia és a kirobbanó energikusság egyaránt, hol gipsy-punk, hol pszichedélia, hol elektronikus műfajokból derengő elemek bukkannak fel. Stílusjegyek terén nehéz megnevezni egyet, így talán a korlátoknélküliség a legfontosabb ismérvük. Ennek ellenére dalaik sajátos atmoszférát hordoznak, amit a kreatív zenei megoldások és a különleges dalszövegek tesznek igazán egyedivé. Az Elefántot hallgatva egyszerre élhetjük meg a szédítő magasságokat és az ismeretlen, vonzó mélységeket. A filmzene-szerű dalok során szinte szemünk előtt peregnek a finom iróniával átszőtt történetek, azoknak összes csodálatos és hétköznapi szereplőjével együtt. A zene sokrétűsége csupa felfedeznivalót tartogat számunkra: pörgős ütemek és meditatív lassúság váltakoznak, punkos energiák szabadulnak fel, s ezek együtt hol sanzonos hangulattal, hol erőteljes lendülettel adják a keringőt a lábunk alá.”
Valóban, ez mind igaz a zenéjükre, ahogyan az is, hogy remek érzékkel szitálják át magukon magyar alter/pop/rock elődjeik zeneiségét, hangulatát, képi és szövegvilágát, de úgy, hogy a tetten érhető hatások semmiképpen sem nyúlásnak, hanem inkább fejhajtásnak tűnnek, és egészen szívmelengető, ahogy a fiúk szép csendben, minden harciaskodás és forradalmi hév nélkül veszik át a stafétabotot a most 20-25-30 éves zenekaroktól. Mert az olyan remek szövegek, mint: „de kár, hogy bennem van az űr, csak nincsen hozzá bennem űrhajó” (Folyó), „vetkőzz le térdig” (Alszik), „alpári lettem ha a szerelemről van szó, vadállat lettem, ha a békéről kérdezel, azt mondod, pont ilyen az ördög, és magadra gondolsz miközben elélvezel…”, aztán „mer’ én már nem szívok, nem iszom, nem szexelek, én a lábam lóbálom a város rojtos peremén, ha megkínoznak akkor is csak ilyen maradok, kőszívbe mártom a fakardom ” (Fakard),, vagy: „Megyek és kiírom a falra, hogy ennyi” (Tizenhat), már érezhetően egy új nemzedékről és egy új nemzedéknek szólnak, de közben persze állandóak, és kelet-európai szívünknek oly jólesően ismerősek, időtlenek és idétlenek.
Az Elefántban továbbá az az üdítő, hogy bár zenéjük, szöveg- és hangulatviláguk valóban melankolikusnak mondható, mégsem dühösek és elkeseredettek, inkább csak szemlélik a dolgokat, mint amikor ülünk a vonaton, és félig üres tekintettel nézzük a mellettünk elsuhanó tájat, ugyanakkor a dalok mégis megszólítanak, valamint az, hogy a költői-artisztikus-züllött-humoros attitűd ugyan párosul némi vállalt, távolságtartó idiotizmussal (úgy, ahogyan például anno az A.E. Bizottság esetében láttuk), de ezt sem viszik túlzásba, és meg-megfejelik olyan sorokkal, hogy „porszívozok, azt még nem unom” (Por), vagy: „Volt nekem egy hamucinegém, nem hat rá a hallucinogén”, (Hamu).
Az Elefánt eddig három nagylemezt jelentetett meg: a Vérkeringőt 2013-ban, a Gomolyt 2015-ben és a Mindent az idén, amiről a következőt írják: „A Vérkeringő szédülései, a Gomoly zárkózott kavargása után a Minden a zenekar eddigi legfelszabadultabb albuma. Van itt minden: Saiidtól Váci Mihályig, kiterjedt és komplex szerzeményektől az egészen rövid, könnyed próbatermi felvételekig járják be azt a bizonyos skálát. A hallgatnivaló egyedülálló látnivalókkal is párosult: a lemez vizuális anyagait a zenekar rajongóinak saját Instagram fotóiból állították össze.”
Még mielőtt átadjuk a szót Szendrői Csaba énekesnek, aki egészen eklektikus összeállítással örvendeztet majd meg minket, e hosszúra nyúlt ajánló végén pedig nem is búcsúzhatnánk mással – rögtön azután, hogy még egyszer elmondjuk: Elefánt, ötödik születésnapi koncert, november 16., csütörtök, Akvárium Klub – mint azzal, hogy idézzük az új lemez Paulina című generációs himnusz gyanús dalának szövegét.
De fika színű ma a horizont!
A polipok eszegetik a pici lábam.
Papírhajó vagyok, most esek szét.
Az egész mégis: „BASZD MEG DE SZÉP!”
Baszd meg, de szép.
A karjaimban Paulinám, kívánlak.
(bár, kit nem mostanában?)
Siessünk mer’ a sós víz kiszív.
Izgibb amíg apa a parton viszkizik.
A gyíkom és én napozunk a sziklán,
a világ baszik ránk, mi is baszunk rá.
Most pont olyan, mintha MINDEN lenne.
Ha van még benned, maradj benne!
Ha van még benned, maradj benne!
Ha van még bennem, maradok benned.
Ha van még benned, BASZD MEG DE SZÉP!
Kedvenc művészeink, zenerajongóink, barátaink osztják meg velünk kedvenc zenéiket – Szendrői Csaba
Mit hallgatsz most?
Mi a kedvenc dalod az idén?
Életed első meghatározó dala?
Mi az, amit még soha nem hallgattál meg, de most végre rákerestél?
Mi az, ami nélkül nem tudsz élni?
