Megkerülhetetlen alapmű: Albert Camus – A pestis

Az 1913-ban, Algériában született Albert Camus, az abszurd, mint világnézet megalkotója, egyike az elmúlt század legjelentősebb filozófusainak. Első esszéi 1932-ben jelentek meg, gondolkodására nagyban hatott többek között Kierkegaard, Nietzsche, Herman Melville, Dosztojevszkij, valamint kortársa, közeli barátjából egyfajta ellenségévé vált Jean-Paul Sartre.

Filozófiáját nem „rendes” értekezésekben fejtette ki, mondanivalóját drámákban és elbeszélésekben szabadította a világra; a központban terpeszkedő probléma pedig maga az emberi létezés értelme. Két, egymással gyökeresen szembehelyezkedő embertípust különböztet meg, a sziszüphoszi, abszurd embert és a prométheuszi lázadót.
Az abszurd az ember értelemre szomjazását helyezi szembe az őt körülölelő világ valódi értelmetlenségével, megkísérel logikátlanságában is logikus, határokat feszegető választ adni arra a kérdésre, hogy megéri-e egyáltalán élni az életet.

Camus a harmincas évek végére megtalálta egyik hivatását, újságíró és szerkesztő lett Párizsban, de a háború sújtotta országban idegennek érezte magát, így 1941 és 1942 már az algériai Oránban gyűjtött anyagot A pestishez, amit nagyban megihletett az épp akkor ott pusztító tífuszjárvány is. A pestis végül a háború után 1947-ben jelent meg.

A mű tömegeket puszta háttérként használó, alig maroknyi szereplőt mozgató, elmélkedésekkel kitömött, szinte már skicc-szerű kamaradráma. Elidegenített, kafkaian semleges hangon elbeszélt lételméleti filozofálás, bár itt-ott kiütközik rajta némi nem kellemetlen pátosz.
A pestis szimbolikus, személytelen gyilokhullámába nem nehéz belelátni a fasizmus térnyerését, a háború mindent felzabáló, könyörtelen gépezetének megállíthatatlanul zörgő működését, a nyomában ott heverő, tíz- és tízezer oszló tetemet. Döbbenetesen nyomasztó, egyenesen bornírt és rezignált hangulatú, aprólékos és hihetetlenül realisztikus mű, ami szemléletessége miatt nyugodtan tekinthető akár a mai, modern disztópiák egyik előfutárának is.
Ez a minden részletet nagyító alatt aprólékosan kielemző, zsigeri realizmus az, ami annak idején népszerűvé tette ezt a kötetet, emiatt népszerű ma is, még annak dacára is, hogy spontánul olvasva, kellő lelkierő nélkül könnyen irritálóvá válhat annak, akinek nincs elég gyomra hozzá. Sőt, játszva össze is roppanthatja a gyanútlan olvasót. A nehéz, és nehezen feldolgozható, sok esetben gyomorforgató téma teljes embert kíván.

A pestis fontos, sőt, megkerülhetetlen alapkő a huszadik század irodalmának fősodrából, abból a korból, amikor a háború toxikusságából felocsúdó és kijózanodó, megtizedelt és másnapos társadalom megdöbbenve ráismert saját, földig rombolt valóságára. A törékeny, billegő béke érája olyan, az emberiséget önmagától óva intő könyveket termelt ki ekkoriban, mint Irwin Shaw Oroszlánkölykök című regénye, vagy Orwell 1984-e. Velük, és hasonló művekkel rokon Camus Pestise is, még akkor is, ha csak szimbolikájában háborús regény.
A pestis jóval túlmutat megrázó önmagán, és a feldolgozott témán túl tetteink gyökerét is birizgálja; azt, hogy miért teszünk bármit egyáltalán. Gondolati alapját Camus, a regénynél korábban született, agytornáztató, nehezen befogadható, de teljesen világos érvekkel operáló filozófiai esszéje, a Sziszüphosz mítosza adja, aminek konklúzióját már a mi Vörösmartynk is megfogalmazta, hogy „mégis – mégis fáradozni kell”, bár a költemény reménykeltő optimizmusa nem jelenik meg Camus esszéjében. Nagy kár, hogy a korábbi kiadásokkal ellentétben ez a kötet nem tartalmazza az esszét, mert a regény minél teljesebb megértéséhez fontos adalék és elengedhetetlen mankó.
Nem jóleső, nem kellemes, nem felemelő, de kikerülhetetlen, zajos töprengésre késztető korrajz, ami a mi világunk változásait tekintve sajnos ismét egyre fontosabbá válik.

Még egy fontos mondat:

„A rossz, mely a világon van, csaknem mindig a tudatlanságból ered, s a jóindulat, ha nem felvilágosult, ugyanannyi kárt okozhat, mint a gonoszság.”