A Red Hot Chili Peppers és a Jane’s Addiction élőben – a Nova Rockon és Londonban egy nap alatt
( 2. nap )
Azok, akik zeneileg a ’90-es években szocializálódtak, tudják, mit jelent 2016-ban 24 óra leforgása alatt élőben látni a Red Hot Chili Pepperst és a Jane’s Addictiont. Ilyet még Los Angelesben sem lehet összehozni, pedig mind a két zenekarnak az a szülővárosa. Arról nem is beszélve, hogy emberi számítás szerint már egyik zenekarnak sem kéne léteznie. De szerencsére őket az istenek nem emberi mércével mérik.
Tehát éjfélkor vége volt a Red Hot Chili Peppers koncertjének Ausztriában (lásd az első részt), 20 órával később, június 13-án, hétfő este pedig, kezünkben indokolatlanul drága sörökkel, már Észak-Londonban sétáltunk Kentish Town és az O2 Forum felé, ami eredetileg egy 1934-ben, art deco stílusban épült mozi volt, és mint ilyen, már látatlanban tökéletes helyszín arra, hogy a Jane’s Addiction előadja ott a huszonöt (pontosabban már huszonhat) évvel ezelőtt megjelent egyik főművét, és egyben a rockzene egyik örök klasszikusát, a Ritual de lo Habitualt ( amiről bővebben itt írtunk )
Valahogy úgy alakult, hogy soha életemben nem láttam a Jane’s Addictiont, mert mindig rossz ütemben oszlottak fel és alakultak újjá, és néhány évvel ezelőtt a Szigeten, amikor azon merengtem, van-e még olyan zenekar, amelyiket nem láttam, és még nagyon szívesen megnézném, megígértem magamnak, hogy ha a Jane’s Addiction egyszer megint feltámad, akármi is történjen, ott leszek a feltámadásnál.
Eltelt néhány év, és a zenekar idén tavasszal bejelentette, hogy egy rövid (mindössze hat állomásos) európai turné keretén belül elejétől a végéig eljátsszák a Ritualt, én pedig bejelentettem otthon: megyünk Londonba.
Megérkeztünk az O2 Forum elé, amit balról egy óriási pub, jobbról pedig egy hatalmas, sötétben minden bizonnyal horrorfilmek helyszínéül is szolgáló templom vett körül. Az utcán negyvenes-ötvenes, főként feketébe öltözött, tetovált, extravagáns kinézetű alakok álldogáltak, kezükben korsó sörökkel, és akadt köztük egy-két olyan fazon, amilyeneket Európában leginkább két helyen lehet látni: Londonban és Berlinben. Az oldalt kiborotvált hajú, hidrogénszőke, nyurga, széttetovált csávó Adam Ant pólóban még egészen szolid volt ahhoz képest a nőhöz képest, aki tizenkét centis sarkú cipőben és olyan hiányos bőrruhában jelent meg, mintha egy S&M magazinból lépett volna elő – vagy a Jane’s Addiction színpadjáról.
Furcsa is volt, hogy ezek a figurák milyen gyorsan és milyen rendezetten rendeződtek hosszú egyenes sorba a bejárat előtt (Angliában a sor az szent és sérthetetlen), ennél pedig csak az a szétspeedezett jegyüzér volt furcsább, aki olyan hangon kérdezte meg tőlünk, hogy nem kell-e jegy, mintha ő lett volna az álmából hirtelen felébresztett, rajzfilmfigura hangú Les Claypool.
Alapos motozás, poló- és sörvásárlás után álltunk meg a tágas mozi terem középső szintjén. Alattunk a dühöngő, felettünk pedig a karzat volt, és olyan tömeg volt, hogy nem is találtuk a lejáratot a „B-középbe”. (Teljes teltház volt a 2300 fős kapacitású teremben.) Még körbenéztünk, hogy kifigyeljük, vész esetén merre menekülünk („azonnal beugrunk a bárpult mögé”), jót röhögtünk azon, hogy a zenekar a maga sajátos humorával a negyedévszázados lemez turnéját „ezüst – illetve ’sterling’– kanál évfordulóra” keresztelte (az 1997-es újjáalakulásnak „Visszaesés” volt a címe), aztán némi várakozás után megjelentek a zenészek meg négy táncoslány a színpadon, és kezdetét vette a rituálé. A színpad hátuljában a fémállványokból felépített alkalmatosság leginkább Elvis Presley Jailhouse Rock díszletét idézte, és azt a célt szolgálta, hogy az egzotikus mozgású táncosok a zenekar felett adhassák elő mutatványaikat. Mögülük nagy kerek lámpák világították meg hátulról a zenekart, hol hősugárzószerű sárgás-narancssárgás, hol kék, hol zöld, hol piros fénnyel, így gyakran csak sziluetteket láttunk, amitől még extravagánsabban nézett ki az egész.
Perry Farrell a tőle megszokott túlstilizált eleganciával jelent meg a színpadon: fényes öltönyben, alatta mellény, nyakkendőszerűen megkötött sál, fején kalap (úgy nézett ki, mint egy francia riviérán nyaraló galériatulajdonos rock pimp), Dave Navarro pedig maga volt (és van) a rockisten. Fantasztikusan nézett ki a csávó. Fekete (farmer?)nadrág és vagy ujjatlan fekete ing, vagy mellény volt rajta, természetesen kigombolva, karjai és félmeztelen teste agyonvarrva, fülbevalók, orrpiercing, nyaklánc – szóval teljes harci díszben volt, és úgy mozgott és gitározott, mintha eleve kezében gitárral született volna. Tulajdonképpen nem is értem, hogy őt miért nem vették be a legutóbbi Mad Maxbe. Megspórolhattak volna egy jelmezt meg egy csomó műtetkót.
fotó: Jonathan Melamed
A harmadik eredeti tagból, a dobos Stephen Perkinsből semmit nem láttunk, és a 2011 óta (illetve 2002 és 04 közt) velük játszó Chris Chaney basszusgitárosnak is leginkább csak a sziluettjét, mert ő Farrellékhez képest hátrébb állt, így közelebb a lámpákhoz, de ez, azt hiszem, sem őt, sem minket nem zavart.
Nem volt nehéz dolga a Jane’s Addictionnek: a közönség az első, Stop! című számtól fogva vevő volt rájuk, és gyakorlatilag végigénekelte velük az egész műsort – úgy a Ritual dalait, mint az öt ráadás számot, amelyek közt szerepelt egy David Bowie szerzemény is. Természetesen a Rebel Rebel (mi más?), amit természetesen egészen vehemensen vezettek elő. Néztünk is egymásra, hogy: „bazmeg ecsém, David Bowie-t hallgatunk Londonban egy Jane’s Addiction koncerten?! Tudunk élni!”
Az nem is volt kérdés, hogy jó lesz a koncert, csak az, hogy mennyire. Kibaszott jó volt. Oké, aláírom, a felfokozott várakozás, annak élménye, hogy Londonban láthatom egy szintén elvetemült rock n’ roll veterán barátom társaságában az egyik kedvenc zenekaromat, amint életem egyik kedvenc lemezét adja elő, valamint a gyors egymásutánban elfogyasztott sörök jelentősen befolyásolták a bennem élő objektív megfigyelőt, de ha nem lett volna jó a koncert, az feltűnt volna így is. Tulajdonképpen semmi különös nem történt, de minden megtörtént, aminek egy rock koncerten meg kell történnie. Az persze, hogy „semmi különös nem történt”, nem szó szerint értendő, mert például a Nothing’s Shocking című lemez, illetve a Jane’s Addiction életmű egyik kulcsdala, a Ted, Just Admit It alatt két csajt felhúztak a levegőbe, akik végig ott himbálóztak, rúgkapáltak, vonaglottak a zenekar és a színpad fölött (egyszerre volt lenyűgöző és rémisztő látvány), majd a Classic Girl alatt az egyik csaj meztelenre vetkőztette a másikat, aztán szépen egyesével, megkoreografált mozdulatokkal adta fel rá a ruhadarabokat és öltöztette őt át. (Lásd feljebb.) De nem volt erőlködés, tűzijáték, égő színpad, meg oltári technika, „csak” egy Jane’s Addiction szeánsz, egy olyan rock n’ roll utazócirkuszba oltott, egyes elemeiben a 20-as évek kabaré és az 50-es évek pin-up világát is megidéző modern voodoo szertartás, amilyet csak a Jane’s Addiction tud prezentálni. Elképesztően hatásos az a show, amit a Jane’s Addiction újra és újra elő tud vezetni, és teszi ezt teljesen laza eleganciával és tök magától értetődő módon. Mintha ez lenne a normalitás. Pedig – szerencsére – ez egyáltalán nem az. Azért szerencsére, mert ha minden nap ilyet látnánk, értelemszerűen nem lehetne ekkora hatással ránk egy-egy ilyen este.
https://www.youtube.com/watch?v=yGQX1t-FXyY
Az est egyik csúcspontja mindenképpen a már említett (és itt fent videóval illusztrált) Ted, Just Admit It volt, amelynek szlogenszerű sora, a „sex is violent” a Született gyilkosok című filmben is kisebb főszerepet kap (de ebben a számban hangzik el amúgy a lemez címe is, azaz az, hogy „nothing’s shocking”).
Egészen sokkoló előadás volt. Mind látványban, mind hangzásban.
A másik csúcspont pedig még a fő blokkban a 11 perces Three Days, amit ugyanolyan elementáris erővel és ugyanolyan tökéletesen felépítve adtak elő, mint lemezen. És most végre, életemben először nem a szobámban ülve hallucináltam azt, hogy egy Jane’s Addiction koncerten vagyok, hanem élőben hallucináltam azt, hogy a Jane’s Addictiont látom és hallom. Azzal együtt, hogy kiragadott az időből, és így is kimerevített pillanatként marad meg örökre, még órákig hallgattam volna, ahogy Dave Navarro vezetésével a zenekar csak tol, tol, tol minket át egy másik dimenzióba.
Jane’s Addiction – O2 Forum Kentish Town, 2016. 06.13. – setlist
